Bő egy hét alatt sem sikerült azonosítani a Váradon magyarzászló-égetéssel próbálkozó nőt

Továbbra sem jártak sikerrel a nagyváradi rendőrök: hétfő délutánig nem sikerült azonosítaniuk azt a fiatal nőt, aki már több mint egy hete, december 30-ára virradó éjszaka megpróbálta felgyújtani a Bihar megyei RMDSZ-iroda bejárata fölé kihelyezett magyar zászlót.

Alina Dinu, a Bihar megyei rendőr-főkapitányság szóvivője hétfőn szűkszavúan annyit mondott a Krónikának, hogy az elkövetőt nem sikerült azonosítani. További faggatózásunkra azt mondta, természetesen tovább nyomoznak az ügyben, hiszen büntetőjogi eljárás van folyamatban. Megismételte, hogy december 30-án a nagyváradi rendőrség hivatalból indított eljárást, amint a zászlóégetés-kísérletről készült felvétel felkerült a világhálóra. Rongálás gyanújával indították el a büntetőjogi eljárást ismeretlen elkövető ellen.

 Alina Dinu elmondta, az ügyben négy feljelentés érkezett, ám ő csak a sértett RMDSZ szervezetet tudta megnevezni, a másik három feljelentőről nem közölt adatokat. HIRDETÉS Korábban az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői is úgy nyilatkoztak, hogy rendőrségi feljelentést tettek az ügyben. Amint arról beszámoltunk, az incidens során megpróbálták felgyújtani az RMDSZ Bihar megyei székházára kitűzött magyar zászlót a nagyváradi Fekete Sas Palotában, ám egy fiatalember időben megakadályozta, hogy a lobogó lángra kapjon.

Az RMDSZ területi szervezete videófelvételt is közölt, amelyen látható, amint egy fiatal nő székre felállva egy öngyújtó lángjával próbálja meggyújtani az épület falára kifüggesztett piros-fehér-zöld zászlót. Az incidens után az RMDSZ ipari alpinista segítségével magasabbra tetette a zászlót.

Kronika.ro

Három éve tart Beke István és Szőcs Zoltán jogi meghurcoltatása az elhíresült „székely terroristaperben”, hat hónapja ismét börtönben vannak, ezúttal öt évre elítélve. A csíkszeredai fegyházban raboskodó Beke István feleségével, Beke Csillával beszélgettünk a család meghurcoltatásáról. Boldog békeidők, amikor a családot a román titkosszolgálat megfigyelte, de Beke István még szabad volt, együtt a feleségével, Csillával – Hogyan teltek el az utóbbi hónapok, amióta a férje börtönben van? – Folyamatos megalázás és harc a széllel szemben: három éve ez az életünk! Mégsem szeretném, hogy ezt panaszként értelmezzék. Teszem a dolgom, nevelem gyermekeinket, vezetem vállalkozásunkat, próbálok minden nap tenni valamit, amiben esélyt látok arra, hogy vége legyen a gazemberségnek. Az „éles kövek meg a tövisbokrok” kettőnk kapcsolatát még inkább megerősítették. Az eltelt fél év a tehetetlenség és a hiány miatt borzalmasan hosszú volt. Hetente találkozunk vele, családként havi öt látogatáshoz van jogunk, de ezek közül csak egy jelent „asztali látogatást,” amikor ölbe veheti gyerekeit, és nem üvegfalon keresztül erősítjük egymást. Köszönhetően a rendszer embertelenségének, amely elítéltet és családot egyaránt büntet. – Férje hogyan viseli a börtönt? – A férjem kitart. Január 4-én, bebörtönzésük hathónapos „évfordulójára” ezt írta: „fél éve rácsok mögött! Köszönet az imákért! 2018 év vége nem hozta el bűntelenségünk igazolását, de nem törte meg bennünk a kitartás bátorságát! Teleki Pál mondta valamikor, hogy »nehéz ma igaz úton járni, de lehet!«, és azt is, hogy »Az üldöztetés, az igazságtalanság, az érthetetlenség és az értelmetlenség több embert kovácsolt össze a hit által, mint az utóbbi évszázad bármelyik ügye«. A személyes megpróbáltatás érzése eltörpül amellett, hogy több ezer ember ajánlja fel imáját bízva tisztaságunkban, egy igazságos jövőben. Aki kapni akar, annak adnia kell, és ez sosem könnyű. Lehet, hogy gyűlöljük azt a kártyát, amit az élet nekünk osztott, de nem vagyunk gyávák, és nem félünk kiállni igazunkért, még ha szenvedünk is miatta. Hit nélkül nincs kiút a káoszból, és a korlátozott jogi lehetőségek mellett imával is kérjük a csodát a gerinctelen igazságszolgáltatás világában, felajánlva nemzetünknek a szenvedést. Tisztelettel és köszönettel, Beke István”. – Meddig jutott el a védelem az ominózus bukaresti ítélethirdetés óta? – A védőügyvédek hazai szinten megtették az egyetlen lehetséges lépést: a törvényes határidő utolsó napjaiban, november 23-án, illetve 28-án óvást nyújtottunk be az ítélet törvényességével kapcsolatban. Kértük ennek megsemmisítését, István és Zoltán felmentését, illetve az óvás ideje alatt a büntetés felfüggesztését. A „tett”, amiért elítélték, nem összesíti a bűntény alkotó elemeit – a 2004/535-ös törvény 32. cikkelye 3. bekezdésének a. pontja szerint –, amelyre az egyetlen különleges jogorvoslati lehetőség a felülvizsgálat utáni megsemmisítés. Hiszen a vádlottakat olyan tettért ítélték el, amelyet a büntetőjog nem ír elő. A fellebbviteli bíróság indoklása szerint a bűntett abból a célból volt elkövetve, hogy azzal a román etnikumú közösséget megfélemlítsék és meggyőzzék a román nemzeti hatóságokat arról, hogy az elkövetkezőkben szándékukban se álljon ilyen jellegű rendezvényeket szervezni. A bírósági indoklás a Kézdivásárhely főterén megszervezett december elsejei ünnepségre céloz. Azzal, hogy a fellebbviteli bíróság az előterjesztett vádirattól egy teljesen idegen elkövetési szándékot állapított meg, jogszerűtlenül történt a bűntény jogi besorolása a Büntető Perrendtartási Törvénykönyv 386. paragrafusának megszegésével. Gyakorlatilag azt a bűntényt, amellyel Beke István Attilát bíróság elé állították, és alapfokon felmentették, a fellebbviteli bíróság egy másik, a vádiratban nem szereplő bűnténnyel helyettesítette be, holott bármelyik eljárási fokon a bíróságoknak korlátozódniuk kell a vádiratban leírt bűntettekre és az elkövető személyekre. – Fellebbezésében az ügyészség egy új „bűntényre” hivatkozva kérte a fellebbviteli bíróság döntését? – A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék helyet adott a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság kérésének arra vonatkozóan, hogy megváltoztassák a Beke István Attila ellen felhozott vád jogi besorolását. Gyakorlatilag tehát a bűntény behelyettesítését kérték egy másik bűntényre. Ez az eljárás súlyos jogi kihágás, mert megszegte a büntetőtörvénykönyv előírásait, miszerint a fellebbviteli jogi fórumokon a bűntett leírása nem lehet eltérő a vádiratban leírtaknál. Egy törvénytelenséggel gyakorlatilag a büntetőeljárást kiterjesztették egy új, addig nem szereplő bűntettre, holott a jelenlegi Büntető Perrendtartási Törvénykönyv ilyen eljárásra nem ad lehetőséget. Csóti Györgynek, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjének támogatásával Grád András ügyvéd kérvényt tett le az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert igazságos elégtételt szeretnénk a jogsértések miatt, amelynek a fiúk az áldozatai. Szintén fontosnak tartom Bajkai István és Lomnici Zoltán urak kegyelmi kérvényét, illetve Kékesi Raymund petícióját az ítélet felülvizsgálata céljából. – Amennyiben a kormány elfogadná az amnesztiarendeletet, ez mennyire lenne védőöv a terroristaper két áldozatának? – Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. A román politikai életet teljes mértékben a káosz jellemzi. Hiányzik belőle a következetesség, lehetetlen konkrétumokról tárgyalni, hogy általános amnesztiáról beszélnek, vagy épp célzott mentőövként dobják be bizonyos elítéltek számára a büntetés-végrehajtás enyhítésének valamely formájára. „Bizalmat” előlegezve megtörténhet, hogy amnesztiában részesítik azokat, akiket az elmúlt években az ügyészség és a hírszerzés törvénytelen együttműködése miatti jogsértések nyomán zártak be. De ezt akkor hiszem, ha látom, és a történtek fényében még akkor sem. – Az elmúlt években mennyire voltak tisztában azzal, hogy a román titkosszolgálat megfigyeli önöket? Voltak-e ennek érezhető jelei? – Biztonságtechnikai cégünk van, így munkánkból adódóan már 1999-től volt némi sejtésünk arról, hogy figyelnek. Például az engedélyek kiállításakor szomszédok véleményét is kikérték arról, hogy milyen emberek vagyunk. 2014-ig a megfigyelés mondhatni „normális” volt. Öt évvel ezelőtt a férjem autós balesetet szenvedett, és úgy érezte, kapott egy újabb esélyt az életre, ezért többet kell tennie a közösségért, amelyben élünk, mint addig. A Hatvannégy Vármegye civilszervezet keretében megemlékezéseket szerveztek: gyerekkarácsonyt, gyerektábort, véradásokat. Akaratlanul is maga mellé állította az embereket. Ezzel „kiérdemelte” a román hatóságok megfigyelését is. Ekkor már zavaró jelei voltak a megfigyelésnek. Egyik alkalommal a Perkőn voltunk a családdal és egy paksi diáklánnyal, akinek a kereszt mellől próbáltuk megmutatni a festői vidéket. Ekkor a csendőrség terepjárója megállt mellettünk, végignéztek, lefilmeztek, majd elmentek. Akkor nem értettünk semmit belőle, hogy mit jelent ez, viszont mi is lefényképeztük őket… – Volt-e valamilyen kapcsolata a nyomozó hatósággal? Önt is kihallgatták? – Tudomásom van róla, hogy az ügyben rám vonatkozóan is kiállítottak megfigyelési parancsot, annak megszüntetéséről azonban nem tudok. Nem hallgattak ki, azonban többször megtörtént, hogy az utcánk végén, vagy kicsit odébb ismeretlen egyének álldogáltak, többször is követtek személygépkocsival, „véletlenül” álltak a jellegzetesen nehezen megjegyezhető rendszámú Dacia Dusterrel a fodrászat előtt, ahol éppen benn voltam – erről fényképem is van a műszerfalon több telefonnal, jegyzettömbbel a kezükben. Valahogy úgy érzem, nincs magánéletem, és valahányszor észreveszem a „személyes kapcsolat” létezését, ki is mondom jókívánságaimat, amelyek bizonyos esetekben nem tűrnek nyomdafestéket. – Hogyan látja a magyar politikum és közélet hozzáállását Beke István és Szőcs Zoltán meghurcolásához? A magyar kormány támogatását érezzük és köszönjük! Most már létezik közös cél, hisznek ártatlanságukban, de három év elteltével sem látom vagy érzem, hogy pártpolitikai szinten maximális, tettekben megnyilvánuló stratégiai összefogás létezne. Ezt sikerült egyszer tető alá hozni az utolsó tüntetés megszervezésekor, amit folytatni kellene. Kiemelném Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő lankadatlan kiállását az ügyben – aki első pillanattól kezdve hitelt adott nekünk – és Fejér László-Ödön szenátor támogatását. Ugyanakkor sok politikus és civilszervezet vezetője állt mellénk. Köszönjük, amit tettek és tesznek: Csóti Györgynek (Kisebbségi Jogvédő Intézet), Bajkai Istvánnak (országgyűlési képviselő, aki jogi támogatást nyújtott), Lomnici Zoltánnak (a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke), Gaudi-Nagy Tamás (ügyvéd, jogvédő), Morvai Krisztina (európai parlamenti képviselő), Tőkés Lászlónak (európai parlamenti képviselő), Kékesi Raymundnak (jogász, aki több mint tízezer személyt állított petíciója mögé), Árus Zsoltnak (a Székely Figyelő Alapítvány elnöke), Tőke Ervinnek (az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke), Sándor Krisztinának (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke) és Sorbán Attila Örsnek (Erdélyi Magyar Ifjak). Kiálltak mellettük a Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezetek, a Magyarok Világszövetsége, a Székelyek Világszövetsége, Tarlós István Budapest főpolgármestere, Magyarország Főkonzulátusa (Csíkszereda), Magyarország Nagykövetsége (Bukarest), és ezzel nincs vége a sornak. Köszönöm a megértését azoknak, akiket kifelejtettem. Sajnos mindezek ellenére Isti és Zoli rácsok mögött van, az eredmény valahogy nem arányos a befektetett munkával. Úgy gondolom, hogy amíg Romániának nemzetközi szinten nem lesz eléggé kényelmetlen ez az ügy, amíg nemzetközi fórumokon, politikai téren és az igazságszolgáltatásban minden szinten, egységesen nem kérik számon tőle az emberi jogok és a jogállamiság sárba tiprását, nem hiszem, hogy visszalépnének. – Szűkebb és tágabb családja hogyan éli meg jelenlegi helyzetüket? – Ez olyan kérdés, amire személyes dolgokkal kellene válaszolnom, és azt nem szívesen teszem. A családunk három éve ki van téve a meghurcolásnak, gyerekeinket kényszerítették felnőni – amit elvettek tőlünk, azért csak Isten kárpótolhat. Tegyék magukat a férjem helyébe, és gondolkozzanak el azon, mi lenne a családjukkal, a feleségükkel, a gyermekeikkel, ha egy szép napon önöket is csak úgy „ellógatnák”, ártatlanul kínoznák, pszichikailag próbálnák tönkretenni, és minden szinten ellehetetleníteni. Mindezt bizonyítékok nélkül, éveken keresztül. A hit és az emberek támogatása segít túlélni. – Milyennek érzékeli a helyi magyar és az erdélyi közösség támogatását? – A sok rossz, ami ez idő alatt történt a fiúkkal, velünk, úgy érzem, tompul, ha arra gondolunk, mit éreztünk, amikor a lakosság összefogott, kiállt értünk. Sokan és sok helyen álltak ki, amit soha nem fogunk tudni megköszönni. Akik ezt megtervezték, nem számoltak a civil összefogással, hogy a közösség utcára megy, hogy jobban bízik egy székely ember becsületében, mint a hatóságokéban. A bizalom, amit kapunk, kiapadhatatlan reményforrást jelent. 2015. november 30-án „bombát robbantottak”, de ezt nem Beke István tette. E „bombának” a hatása kimerült a lakosság manipulálásában, a közvélemény teljes félrevezetésében és az emberek megfélemlítésében. Megalkották az évszázad „terrorista ügyét” röhejessé téve egy ország nyomozóhatóságát, igazságszolgáltatását. Úgy gondolom, a kezdetektől sokan látták és tudták az igazságot. Nem tisztességes kérdésre kérdéssel válaszolni: kinek a becsületéért mentek még utcára emberek?(Ezt a cikket a Erdélyi Naplóról másolták: https://erdelyinaplo.ro/extra/nem-bekeek-hanem-a-birosag-brobbantottr?fbclid=IwAR2YNVez-3wpfayB63agqR241UUNKhyqJ-so3add3adwmT6-hL6bUdQ-cpA)