Egészen különös, helyenként egyenesen bizarr hangvételű könyv jelent meg idén Kérdések és válaszok 1918-1919-ről címmel. Az ismeretterjesztő kötet Csunderlik Péter, Egry Gábor, Fodor János, Emily Gioielli és Hajdu Tibor írásait tartalmazza, azzal a kiadói ajánlással, hogy a szerzők „harag és részrehajlás nélkül” ismertetik a világháború utáni évek eseményeit.

![]() |
Szamuely Tibor |
És már értjük is: Szamuely nem látott más megoldást, mint a terrort, „pedig nem volt vérszomjas figura”. Az a Szamuely, aki már 1918 májusában a következőket írta a Szociális Forradalom című lapba: a burzsoáziánál „még százszor rosszabbak, ezerszer kegyetlenebbek, könyörtelenebbek és vérszívóbb vadak leszünk, amikor ellenségeinkkel kell végeznünk!” Csunderlik ingerküszöbét valószínűleg az sem üti meg, hogy a Tanácsköztársaság terrorszervezetének vezetője már 1918-ban nyíltan vállalta egy írásában, hogy politikai céljai megvalósulásához csak a „burzsoák hullahegyein, lerombolt palotáin feldúlt birtokain keresztül vezet az út”, az 1919 április 20-i győri népgyűlésen mondott beszédében pedig úgy fogalmazott „szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. (…) Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”
Ha ez nem a vérszomjasság bizonyítéka, akkor legalább azt hadd tekintsük annak, hogy Szamuely idézett cikkei és beszédei közben a gyakorlatban is megmutatta mire képes, ha ártatlan emberek agyonlövéséről és felakasztásáról van szó.
Szamuely „árnyalt” profilját Csunderlik azzal kívánja megrajzolni, hogy rávilágít:
számára csupán „szükséges” volt a terror – s mi tagadás, a vörös terrorista egy ’19 júliusi sajtónyilatkozata szerint úgy gondolt magára, mint aki „épp oly kevéssé (…) vérszomjas, mint a többiek”. Persze sok minden függ attól, hogy kinek mi a referenciacsoportja. Csunderlik megnyugtatja az olvasót, hogy Szamuely nem akart guillotine-t állítani a mai Vörösmarty térre (óh, így már egész más!), sőt – ellenpontozva állítását – a Tanácsköztársaság idején „megnyitották a Gerbeaud cukrászdát a munkások előtt, amennyiben felmutatták szakszervezeti igazolványukat. Vér helyett kakaót szomjaztak azok a proletárok, akik a kommün idején a Gizella teret látogatták.”A szerző akkor is valamiféle proletár-Disneylandként idézi meg a vörös Budapestet, amikor szellemeskedően arról ír, hogy a kommunisták margitszigeti propagandarendezvényén szintén „nem vér folyt, hanem lekvár”, a napsütötte gyepen pedig nyugodtan andaloghattak a proletárok az internacionálé dallamára. Mámorító! Az olvasó bizonyára el tudja képzelni, milyen akusztikája lenne, ha egy történész arról írna, hogy a nácik egyik hírhedt vezetője nem is volt vérszomjas figura – és a nürnbergi pártnapokon különben sem vért, hanem jó hideg búzasört ittak a német munkások. Világos, hogy ha bárki így fogalmazna, azzal a terror áldozatainak emlékét gyalázná meg, így tehát Csunderlik sem tesz mást. A ’19-es terror és az áldozatok vére kapcsán lekvárral és kakaóval viccelődik.
![]() |
Lenin fiúk |
Egyszerre elszomorító és felháborító, hogy 2018-ban, a háborús összeomlás és az azt követő vérzivataros évek után száz évvel is akadnak olyan történészek, akik ilyen méltatlan cinizmussal képesek írni a Tanácsköztársaságról és a vörös terrorról. Pedig ha valamiben szilárd társadalmi konszenzust kellene teremteni a rendszerváltás utáni Magyarországon az pont az, hogy jóérzésű polgárokként nem a kakaóra, nem a lekvárra, hanem elsősorban a vérre kell emlékeznünk – azokra, akiket politikai ideológiák nevében gyilkoltak le és tettek tönkre a 20. század során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése