Él és virul a hét forradalmárt kivégeztető Grátz Endre komcsi vérügyész

 Hét ember élete szárad a lelkén Grátz Endre egykori kommunista „halálügyésznek”, aki fontos szerepet vállalt az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni véres megtorlásban – derül ki Békés Márton történész cikksorozatának első részéből. Grátz Endre jelenleg 84 éves, él és virul, talán kiemelt nyugdíjat is kap, mint néhai Biszku elvtárs, és máig nem vonták felelősségre – miként azt a négy másik, ma is élő kommunista funkcionáriust sem, akiknek rémtetteivel Békés Márton cikksorozatának következő részeiben ismerkedhetünk majd meg. Az írások mottója az is lehetne: „A gyilkosok köztünk élnek!”

Öt olyan, ma is élő egykori kommunista ügyész és bíró személyét, ténykedését kívánja megismertetni a nyilvánossággal Békés Márton történész, akik az 1956-os szabadságharc utáni kádári megtorlás kulcsfiguráiként együttesen 25 (azaz huszonöt) ember haláláért felelősek, de ha rajtuk múlt volna, 32 forradalmárt végeztetnek ki. A cikksorozatban Grátz Endre győri „halálügyész”, Jacsó János hadbíró, Lázár Ernő közvádló, a Mansfeld Pétert is bitófára küldő Mátsik György vezető ügyész és Sajti Imre katonai ügyész portréját ismerteti majd a szerző. A sorozat első, Grátz Endréről szóló része kedden jelent meg a Látószögblog.hu-n.

Egy „harcos” vérügyész

Grátz Endre Nagykanizsán született 1932-ben. A pécsi jogi egyetem elvégzése után azonnal állást kapott a Győr-Sopron megyei ügyészségen, a forradalom előtt három hónappal. Minden bizonnyal rendszerhű ügyészségi nyomozó és előadó volt, hiszen 1957 tavaszán politikai ügyésszé nevezték ki. Egy évvel később úgy minősítették, mint aki – különösen a politikai bűncselekmények tekintetében – átlagon felül végzi munkáját:

Komoly segítséget nyújtott a politikai osztály vizsgálói részére. (…) Határozott, harcos […] vádbeszédei politikailag megalapozottak.

Ráadásul azt is az erényei közé sorolták, hogy több ügyet maga kezdeményezett. A mindössze 25 éves Grátz az északnyugat-dunántúli megtorlás emblematikus pereiben kapott főszerepet. A frissdiplomás, igencsak keveset futott ügyész nagy elánnal vetette magát a vádhatósági munkába és rögtön a korszak kiemelt konstrukciós perében, a mosonmagyaróvári sortűzperben kapott főszerepet. A szovjet tankok segítségével hatalomra juttatott kommunista rezsim az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári mészárlásra, pontosabban az azt követő népítéletre konstruált kirakatperrel próbálta alátámasztani, hogy az ötvenhatos események valójában „fasiszta és lumpen elemek” lincseléséről szóltak. Ezután évtizedekig ez volt a kádári propaganda fő csapásiránya. Nem volt tehát mindegy, kire bízzák a vád képviseletét! A sortűzben több mint százan haltak meg, a tettesek közül három főn vett halálos elégtételt a tömeg. (Vezető képünkön a sortűz áldozatai láthatók.)

A Győrben lefolytatott tárgyaláson Grátz Endre hat vádlottra kért (és kapott) halálbüntetést. Ezzel bekerült az egy ügyben legtöbb legsúlyosabb ítélet kiszabását követelő ügyészek közé, kiérdemelte a „halálügyész” nevet. Az év végén a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumán, Ledényi Ferenc hadbíró ezredes vezetésével megtartott másodfokú tárgyaláson a helybenhagyott büntetések még egy halálos ítélettel szaporodtak. Az 1957 utolsó napján és 1958. január idusán végrehajtott összesen hét halálos ítélet közül a közvéleményben kettő maradt meg legélesebben:

Földes Gábor színpadi rendezőé és Gulyás Lajos református lelkészé. Rajtuk kívül a győri forradalomban való részvételéért ölték meg Tihanyi Árpád tanárt, Kiss Antal fűtőt, Weintráger László segédmunkást, valamint Cziffrik Lajos és Zsigmond Imre földműveseket.

Véres szájjal követelte a halálbüntetést

A halálukat törvényesítő Ledényi-tanács rajtuk kívül még húsz forradalmárt küldött bitófára, amellyel a kádári megtorlás legtöbb halálos ítéletét hozó hadbírája lett. Mi sem bizonyítja jobban a mosonmagyaróvári per konstruált voltát, minthogy a „Földes Gábor és társai” nevezetű eljárásba a címadó elsőrendű vádlottat később kapcsolták be. A pályáját a józsefvárosi Kálvária téri bányászszínház-igazgatójaként kezdő, majd a győri Kisfaludy Színházat hat évig dirigáló – Angyalhoz és Nickelsburghoz hasonlóan – zsidó hátterű, nemzeti baloldali Földes Győrből érkezett fehér zászlóval a mosonmagyaróvári laktanya elé, ahol a tömegbe lövés után érthetően elszabadult indulatokat akarta lecsillapítani. Csakúgy, mint Levél község kálvinista lelkésze, Gulyás Lajos, aki a nép által elfogott négy határőrtiszt egyikét kimenekítette a tömegből (ő később tanúskodott is a vádlott mellett). Grátz Endre ügyész mégis így beszélt róla:

ez az ember gyűlöli a népet, gyűlöli a szocializmust, és a rohadt régi világot akarja visszaállítani. Népünk sújtson le az árulóra és halállal büntesse meg gaztettéért!

Grátz később részt vett a csornai „ellenforradalmi bűncselekmények” felderítésében és a felelősségre vonásban is. A forradalmi közigazgatás vezetéséért és a november 4-ét követő ellenállásért perbe fogott Székely Sándorral szemben 1957 áprilisában. Székelyt a rádió által is közvetített, halálbüntetést indítványozó vádbeszédében „fasiszta fenevadnak” nevezte, akit csak a szovjet csapatok akadályozhattak meg abban, hogy a csornai kommunistákat kivégeztesse. Az ügy első- és másodfokon is életfogytiglannal zárult, Székely végül az 1963-as amnesztiával szabadult. Koncepciózusan kidolgozott ügyészi elképzelésre utal, hogy Grátz úgy a mosonmagyaróvári perben, mint a csornai ügyben a határőrök megölésének és a nyugati határ ausztriai fegyveresek előtti megnyitásának szándékát rótta fel a vádlottaknak.

Jött a pártfegyelmi

Békés Márton írásából kiderül, hogy Grátz Endre mindezek után, 1958. májusában váratlanul pártfegyelmit kapott „korábbi erkölcstelen életmódja” miatt, majd Veszprémbe helyezték át, győri beosztásának megfelelő pozícióba. Ám négy hónap múlva erkölcsi alkalmatlanságára hivatkozva innen is elbocsájtották, és soha többé nem engedték visszatérni az igazságszolgáltatás területére. Hogy az idézett, 1958 februárjában kelt áradozó minősítés és a májusi áthelyezés, illetve a decemberi szélnek eresztés között mi történt, csak találgathatunk. Végleges kizárása talán összefüggésben állhat azzal a jelentéssel, amely szerint 1958-ban eljárás alatt álló személlyel barátkozott – kétségkívül azzal az általa elfogatott „csornai ellenforradalmárral”, akinek unokatestvére (szül. Perlaki Zsuzsanna) éppen a felesége volt.

Az 1956. október 26-ai mosonmagyaróvári sortűz áldozatai; Forrás: Történelemportál.hu

Hét ember élete szárad a lelkén Grátz Endre egykori kommunista „halálügyésznek”, aki fontos szerepet vállalt az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni véres megtorlásban – derül ki Békés Márton történész cikksorozatának első részéből. Grátz Endre jelenleg 84 éves, él és virul, talán kiemelt nyugdíjat is kap, mint néhai Biszku elvtárs, és máig nem vonták felelősségre – miként azt a négy másik, ma is élő kommunista funkcionáriust sem, akiknek rémtetteivel Békés Márton cikksorozatának következő részeiben ismerkedhetünk majd meg. Az írások mottója az is lehetne: „A gyilkosok köztünk élnek!”

Öt olyan, ma is élő egykori kommunista ügyész és bíró személyét, ténykedését kívánja megismertetni a nyilvánossággal Békés Márton történész, akik az 1956-os szabadságharc utáni kádári megtorlás kulcsfiguráiként együttesen 25 (azaz huszonöt) ember haláláért felelősek, de ha rajtuk múlt volna, 32 forradalmárt végeztetnek ki. A cikksorozatban Grátz Endre győri „halálügyész”, Jacsó János hadbíró, Lázár Ernő közvádló, a Mansfeld Pétert is bitófára küldő Mátsik György vezető ügyész és Sajti Imre katonai ügyész portréját ismerteti majd a szerző. A sorozat első, Grátz Endréről szóló része kedden jelent meg a Látószögblog.hu-n.

Egy „harcos” vérügyész

Grátz Endre Nagykanizsán született 1932-ben. A pécsi jogi egyetem elvégzése után azonnal állást kapott a Győr-Sopron megyei ügyészségen, a forradalom előtt három hónappal. Minden bizonnyal rendszerhű ügyészségi nyomozó és előadó volt, hiszen 1957 tavaszán politikai ügyésszé nevezték ki. Egy évvel később úgy minősítették, mint aki – különösen a politikai bűncselekmények tekintetében – átlagon felül végzi munkáját:

Komoly segítséget nyújtott a politikai osztály vizsgálói részére. (…) Határozott, harcos […] vádbeszédei politikailag megalapozottak.

Ráadásul azt is az erényei közé sorolták, hogy több ügyet maga kezdeményezett. A mindössze 25 éves Grátz az északnyugat-dunántúli megtorlás emblematikus pereiben kapott főszerepet. A frissdiplomás, igencsak keveset futott ügyész nagy elánnal vetette magát a vádhatósági munkába és rögtön a korszak kiemelt konstrukciós perében, a mosonmagyaróvári sortűzperben kapott főszerepet. A szovjet tankok segítségével hatalomra juttatott kommunista rezsim az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári mészárlásra, pontosabban az azt követő népítéletre konstruált kirakatperrel próbálta alátámasztani, hogy az ötvenhatos események valójában „fasiszta és lumpen elemek” lincseléséről szóltak. Ezután évtizedekig ez volt a kádári propaganda fő csapásiránya. Nem volt tehát mindegy, kire bízzák a vád képviseletét! A sortűzben több mint százan haltak meg, a tettesek közül három főn vett halálos elégtételt a tömeg. (Vezető képünkön a sortűz áldozatai láthatók.)

A Győrben lefolytatott tárgyaláson Grátz Endre hat vádlottra kért (és kapott) halálbüntetést. Ezzel bekerült az egy ügyben legtöbb legsúlyosabb ítélet kiszabását követelő ügyészek közé, kiérdemelte a „halálügyész” nevet. Az év végén a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumán, Ledényi Ferenc hadbíró ezredes vezetésével megtartott másodfokú tárgyaláson a helybenhagyott büntetések még egy halálos ítélettel szaporodtak. Az 1957 utolsó napján és 1958. január idusán végrehajtott összesen hét halálos ítélet közül a közvéleményben kettő maradt meg legélesebben:

Földes Gábor színpadi rendezőé és Gulyás Lajos református lelkészé. Rajtuk kívül a győri forradalomban való részvételéért ölték meg Tihanyi Árpád tanárt, Kiss Antal fűtőt, Weintráger László segédmunkást, valamint Cziffrik Lajos és Zsigmond Imre földműveseket.

Véres szájjal követelte a halálbüntetést

A halálukat törvényesítő Ledényi-tanács rajtuk kívül még húsz forradalmárt küldött bitófára, amellyel a kádári megtorlás legtöbb halálos ítéletét hozó hadbírája lett. Mi sem bizonyítja jobban a mosonmagyaróvári per konstruált voltát, minthogy a „Földes Gábor és társai” nevezetű eljárásba a címadó elsőrendű vádlottat később kapcsolták be. A pályáját a józsefvárosi Kálvária téri bányászszínház-igazgatójaként kezdő, majd a győri Kisfaludy Színházat hat évig dirigáló – Angyalhoz és Nickelsburghoz hasonlóan – zsidó hátterű, nemzeti baloldali Földes Győrből érkezett fehér zászlóval a mosonmagyaróvári laktanya elé, ahol a tömegbe lövés után érthetően elszabadult indulatokat akarta lecsillapítani. Csakúgy, mint Levél község kálvinista lelkésze, Gulyás Lajos, aki a nép által elfogott négy határőrtiszt egyikét kimenekítette a tömegből (ő később tanúskodott is a vádlott mellett). Grátz Endre ügyész mégis így beszélt róla:

ez az ember gyűlöli a népet, gyűlöli a szocializmust, és a rohadt régi világot akarja visszaállítani. Népünk sújtson le az árulóra és halállal büntesse meg gaztettéért!

Grátz később részt vett a csornai „ellenforradalmi bűncselekmények” felderítésében és a felelősségre vonásban is. A forradalmi közigazgatás vezetéséért és a november 4-ét követő ellenállásért perbe fogott Székely Sándorral szemben 1957 áprilisában. Székelyt a rádió által is közvetített, halálbüntetést indítványozó vádbeszédében „fasiszta fenevadnak” nevezte, akit csak a szovjet csapatok akadályozhattak meg abban, hogy a csornai kommunistákat kivégeztesse. Az ügy első- és másodfokon is életfogytiglannal zárult, Székely végül az 1963-as amnesztiával szabadult. Koncepciózusan kidolgozott ügyészi elképzelésre utal, hogy Grátz úgy a mosonmagyaróvári perben, mint a csornai ügyben a határőrök megölésének és a nyugati határ ausztriai fegyveresek előtti megnyitásának szándékát rótta fel a vádlottaknak.

Jött a pártfegyelmi

Békés Márton írásából kiderül, hogy Grátz Endre mindezek után, 1958. májusában váratlanul pártfegyelmit kapott „korábbi erkölcstelen életmódja” miatt, majd Veszprémbe helyezték át, győri beosztásának megfelelő pozícióba. Ám négy hónap múlva erkölcsi alkalmatlanságára hivatkozva innen is elbocsájtották, és soha többé nem engedték visszatérni az igazságszolgáltatás területére. Hogy az idézett, 1958 februárjában kelt áradozó minősítés és a májusi áthelyezés, illetve a decemberi szélnek eresztés között mi történt, csak találgathatunk. Végleges kizárása talán összefüggésben állhat azzal a jelentéssel, amely szerint 1958-ban eljárás alatt álló személlyel barátkozott – kétségkívül azzal az általa elfogatott „csornai ellenforradalmárral”, akinek unokatestvére (szül. Perlaki Zsuzsanna) éppen a felesége volt.

Él és virul

A cikkből kiderül, hogy Grátz 1969-ben a Gelka budapesti profiliroda-vezetőjeként tűnik fel a lapok háztartásigép-szerelési rovatainak végén, ám egy év múlva már a cég vállalkozási irodájának élén áll, 1975-ben pedig a karbantartó állami vállalat főosztályvezetői székében találjuk. Aztán az 1980-as évek butikhulláma idején megnyitotta a Petőfi utca Simeoni-üzletét, a rendszerváltás után pedig szolárium szalonok tulajdonosaként kereste meg a betevőt. Ami pedig a legelszomorítóbb:

A 84 éves győri „halálügyész” a fővárosban háborítatlanul várja élete beteljesedését. Győr rettegett ügyésze összesen hét halálos ítéletet indítványozott, amelyből hatot végrehajtottak, sőt még eggyel ki is egészítettek, amelyhez ilyenformán eljárási tekintetben szintén köze van. Nincs nyoma annak, hogy tetteit megbánta volna. Földes Gábor, Gulyás Lajos és öt társuk hatvan éve halottak.

Az 1956 utáni megtorlások során 229 embert végeztek ki polgári és katonai perekben hozott ítéletek nyomán, 860 főt a Szovjetunióba hurcoltak, 26 ezer embert ítéltek el, közülük közel 11 ezren kerültek börtönbe, további 13 ezer embert pedig internáltak. Közel kétszázezer magyar kényszerült hazája elhagyására. Az 1956. december 6. és 1957. január 11. között lezajlott sortüzekben (a Nyugati téren, Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben és Csepelen) nagyságrendileg százötvenen haltak meg, legalább felük december 8-án a nógrádi megyeszékhelyen. 1956 novembere és 1957 januárja között a szovjet és pufajkás terror – azaz a megtorlás legelső hulláma – következményeként az októberi erőszak áldozatainál harmadával többen vesztették életüket.