Ki is volt ez bizonyos Avram Iancu?
Akiről ilyen szépeket olvashat a ráérő dolgozó: „Az
„Ország” pedig Románia volt 1848-ban is, hiszen még egy feldarabolt
vagy megszállt népnek is van saját országa, a mienk pedig mindig is
Románország volt: Moldva, Erdély, Munténia. Avram Iancu Bukarestért, a
Román Nemzetért harcolt. És Bukarest Iancu harca révén néhány évtizeddel
később az újra-kiegészített Ország Fővárosa lett.” (Foter.ro)
Igazán szép. De ha tartanám magam ahhoz a szabályhoz, hogy holtakról jót vagy semmit, akkor ebből a posztból semmi sem maradna.
Ugorjunk vissza egy kicsit a
történelemben! A kolozsvári országgyűlésen, 1848-ban mondták ki Erdély
unióját Magyarországgal. Ez a helyi szászoknak, de főként a románoknak
nem igazán tetszett. Közéjük tartozott Avram Iancu is.
A nem annyira derék úriembert
mélységesen felháborította, hogy a magyar forradalmárok egy része, a
földbirtokosok ellenezték a jobbágyfelszabadítást. Megjegyzem, ebben
igaza is volt. Hiába törölte el utóbb a Kossuth-kormány a jobbágyságot,
ekkor már késő volt.
Amint Magyarország kinyilvánította
függetlenségét, az osztrákok rögtön barátsággal fordultak a románok
felé. Azt a román követelést ugyan elutasították, hogy a belső határokat
az etnikai jellemzők alapján húzzák meg, de támogatták az erdélyi román
közigazgatási szervezetek jöttét, mert ezzel is alátehettek a magyar
forradalomnak. A román és a szász nemzetőrség felfegyverzéséhez is
hozzájárultak. Ezt azért talán nem kellett volna… Bár utólag feltűnően
könnyű bölcselkedni.
Karl von Urban, a naszódi határőrezred
parancsnoka és Puchner Antal főhadparancsnok segítségével olyan tempóban
zajlott a románok felfegyverzése, - amelynek nem is titkolt célja volt a
magyarok megfélemlítése -, hogy a második balázsfalvi román nemzeti
gyűlésen sokan már fegyveresen jelentek meg. De arra senki sem gondolt,
azt senki sem tételezte fel, hogy Avram Iancuék szabályos irtóhadjáratba
kezdenek a magyarok ellen.
Az első jelentősebb atrocitás Kisenyeden
került sor, 1848. október 14-én. Említésre méltó, hogy ezt a települést
abban az időben annyira biztonságosnak vélték a környékbeli magyarok,
hogy idehúzódtak menedéket keresve. A románok szabályos ostromgyűrűt
vontak a falu köré és több napi harc után végül a védők letették a
fegyvert. Mint kiderült, ennél nagyobbat nem is hibázhattak volna, a
románok 140 embert mészároltak le. Válogatás nélkül, gyermeket, nőket,
férfiakat.
Ezután következett Székelykocsárd. Itt
hatvan ember végeztek ki, a történetek szerint akkora kegyetlenséggel,
hogy a mészárlás három szemtanúja - akik elbújva figyelték meg
történéseket -, később felakasztotta magát.
És ha egy üzlet beindul… Elnézést a megfogalmazásért, sajnos ez egy cseppet sem tréfás eseménysorozat.
Boklyán 30 magyart öltek meg.
Gerendkeresztúron 200-ra rúgott az áldozatok száma. Balázsfalván és
környékén 400 embert gyilkoltak meg. Zalatnát felgyújtották, a felkelt
románok elől menekülő lakosságot, mintegy hétszáz polgári személyt –
többségükben nőket és gyermekeket - a mai Ompolygyepű határában
utolérték, bekerítették és 1848. október 24-én kegyetlenül
lemészárolták.
Még hosszan folytathatnám a sort,
megemlékezve az áldozatokról, de egy ilyen internetes poszt keretei
azért korlátokat szabnak a terjedelemnek. Tehát csak a leghíresebb és
legbrutálisabb eseteket emelem ki:
1849. január 8. éjjelén Axente Sever és
Prodan Simion ortodox pópák vezetésével a románok lerohanták
Nagyenyedet. Ugye mindenki hallott már róla? Ha máshonnan nem, Jókai Mór
„Nagyenyedi két fűzfa” című regényéből ismerhetik… A regényben is
említett, híres kollégiumot lerombolták és mellesleg még lemészároltak
1000 embert. Ha már arra jártak…
1849. május 8-án a román felkelők
felégették Verespatakot és ahogy már szokásba jött náluk, a menekülő
lakosságot lemészárolták. Nem volt túlélő. Másnap Abrudbányát
ostromolták meg, itt hozzávetőleg ezer magyar esett áldozatul. Ugyanezen
a napon, Bucsesden kétszázra volt tehető az áldozatok száma.
Az 1848. október közepe és 1849 januárja
között tartó erdélyi vérengzésben a Habsburg császárhoz hű románok
mintegy 8000-8500 embert mészároltak le. Döntő többségében magyarokat. A
tetteseket sohasem vonták felelősségre. Vezetőikről ma is utcákat,
tereket neveznek el, szobrokat, emlékműveket állítanak nekik.
Sajnos a szemétség nagyon fejlődik az oláh népség kereteiben , --gyilkosból hőst faragni , de eljön az ideje mindennek --így a számonkérésnek is
VálaszTörlés