Ki terrorizál itt?

Ugyanazon a napon, amikor Londont és a civilizált világot újra gyászba borította az Iszlám Állam egy fanatikus – amúgy Nagy-Britanniában született – híve, több ország békés polgárait megölve vagy megsebesítve, pár órával a szerdai merénylet után néhány ploieşti-i fiatal jó mókának tartotta, hogy arabosan öltözve, valódinak látszó és lövéshez hasonló hangot kiadó pisztollyal riogassa a járókelőket.

A kitörő pánikban egyetlen személynek volt annyi lélekjelenléte, hogy az egységes sürgősségi hívószámon értesítse a hatóságokat, akik pár perc alatt lezárták a várost, és filmekbe illő autós üldözés után bilincsekben kísérték a rendőrségre a tetteseket. Mivel azok azt nyilatkozták, hogy csak vicceltek, még csak őrizetbe sem vették, hanem kihallgatásuk után elengedték őket, eljárást pedig rendháborításért (!) indítanak ellenük; és mert az öt fiatal közül négy még nem töltötte be a 18 évet, minden jel szerint megússzák egy bírsággal az egészet. Történik mindez abban a városban, ahol a korrupció és szervezett bűnözés elleni ügyészség országszinten a legaktívabb, és a bíróságok is a szigorúbbak közé tartoznak (ott mondták ki a végleges ítéletet a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról is).

 

Beke István és Szőcs Zoltán

Ezen a napon két kézdivásárhelyi férfi – családjukkal és a lélekben mellettük álló közösséggel együtt – a pénteki, végső tárgyalásra készült abban az ügyben, amelyet egy zavaros, vitatott hangfelvétel alapján indítottak ellenük. És bár ők csak egymás között tréfálkoztak, de senkit sem riogattak, és szintén nem rendelkeznek valódi fegyverekkel, az ügyészek terrorizmussal vádolják mindkettejüket, és a kiszabható legmagasabb börtönbüntetést kérik számukra, mintha valóban el is követték volna azt, aminek a szándékát átlátszó módon a nyakukba akarják varrni. Reménykedni ez esetben már csak a bírák józanságában lehet, de a két történetet összevetve elkerülhetetlenül felmerül az emberben néhány kérdés a román bűnüldöző szervek szakértelméről, elfogulatlanságáról, a háttérben munkálkodó sötét erőkről és arról a törvényi keretről, amely lehetővé teszi, hogy egyeseket ejnye-bejnyével, másokat tömlöccel büntessenek egy-egy rossz tréfáért. 

A kétféle mérce nem újdonság, mindjárt száz éve szoktatnak hozzá minket, magyarokat ebben az önmagára oly nagyon büszke Romániában. A polgárok közötti egyenlőséget már az 1789-es francia forradalom meghirdette, a román alkotmány pedig fajra, nemre, vallási hovatartozásra stb. való tekintet nélkül szavatolja ezt, de csak papíron. A valóságban egész más a helyzet, és ebben az a legszomorúbb, sőt, egyenesen ijesztő, hogy ez a megkülönböztető bánásmód és „igazságszolgáltatás” senkinek sem tűnik fel rajtunk kívül, senki, egyetlen jogvédő egyesület, állami intézmény – például az ügyészek, bírák tevékenységét felügyelő Legfelsőbb Bírói Tanács –, európai politikus, amerikai nagykövet nem lép fel ellene. Pedig ez is merénylet: a jogállam ellen.

 

Szerző: Demeter J. Ildikó