Ilyenkor,
augusztus–szeptember határán szülőként, nagyszülőként, gyermekként vagy
fiatalként szinte mindenkit érint a tanévkezdés. Friss fizikus
diplomával 37 évvel ezelőtt ebben az időszakban jöttem először Pécskára,
tanárnak. Első tanévem mégis Tornyán töltöttem. A kukoricatörési hónap
végén megkeresett Takács István, egykori tornyai matematikatanárom, hogy
kinevezték igazgatónak, és kellene egy helyettesítő, mennék-e. Szívesen
mentem abba az iskolába, amelybe 1965–69 között az V–VIII.-at végeztem.
A tornyai iskola 1968-ig két-tannyelvű volt. A magyar osztályokban
mindig volt néhány román, szerb vagy cigány gyerek is, ezért az órákon a
tanárok mindent elmondtak magyarul és románul is. A magyarok magyarul, a
románok, szerbek és cigányok vagy románul vagy magyarul feleltek, de
mindenki írt magyarból is évharmadi dolgozatot. 1968-tól az iskola
kéttagozatos lett. Akkor indult be V–VIII.-ban a román tannyelvű ötödik
osztály. Az 1979–80-as tanévben is megvolt a magyar és a román
osztálysor, de a bentlakás is mintegy 70 nagyvarjasi, kisvarjasi,
szederháti, aradi gyerekkel, és én lettem az egyik délutáni, esti,
éjszakai felügyelőjük.
Ebben az első tanári tanévemben találtam szembe magam először olyan
gyerekekkel a román osztályokban, akik otthon magyarul beszéltek magyar
szüleikkel. Megdöbbentett, hogy az egyszerű román szavakat sem értik, de
ezen a nyelven kénytelenek tanulni minden tantárgyat, mert a szüleik
ezt kényszerítették rájuk. Amikor magyarul mondtam nekik ugyanazt, amit
románul nem értettek, akkor azonnal fölragyogott a szemük, és
csodálkoztak, hogy ez ilyen egyszerű és könnyű?
Az anyanyelv ugyanis egy tudástár. A családban beszélt nyelven válunk
emberré. Az anyanyelvünk alakítja ki a gondolkodásunkat, hiszen annak
szavai a téglák, szabályai pedig a kötőanyag tudásunk várának falaiban.
Akit a szülei megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvén
végezze iskoláit, az szegényebb lesz tudásban, magyarságában pedig
különösképpen.
Előbb-utóbb minden nem magyarul tanuló szembesül azzal, hogy
megmosolyogják, ha magyartalanul fogalmaz, helytelenül ír magyarul, ha
beszédébe idegen szavakat kever, lecsónyelven beszél. És nincs annál
kellemetlenebb érzés, mint amikor valaki – bár mondhatná, írhatná
helyesen is – nem tudja, mert nem tanulhatta meg.
Az iskolába járás és a tanulás azért fontos, mert akkor gyarapszik
szókincsünk, finomodik gondolkodásunk, alakulnak ki olyan készségeink,
amelyek megkönnyítik későbbi életünkben a mindennapjainkat. Az eszünk
pedig annál fogékonyabb és használhatóbb, minél jobban ismerjük
anyanyelvünket. Ez pedig csak akkor lehet így, ha az otthon beszélt
nyelven tanul a gyerek. Ezért kellene minden magyar család gyereke
magyar iskolába járjon.
De van még egy igen fontos érv a magyar gyerek magyar iskolába járása
mellett. Az pedig közösségi. Összmagyar érdek ugyanis, hogy egy-egy
osztályban minél több magyar gyerek legyen, és ne hiányozzanak onnan
lehetséges jó vagy gyengébb tanulók sem. A lehetséges jók azért, mert
anyanyelvükön még jobbakká válhatnak, a lehetséges gyengébbek pedig
kevésbé gyengék, mintha nem anyanyelvükön tanulnának.
37 év tanári tapasztalattal állítom, hogy nyer az a magyar gyerek, aki
magyar iskolába jár, és árt az a magyar szülő a saját gyerekének, aki
nem magyar tannyelvű óvodába, majd iskolába járatja fiát, lányát. Itt
Romániában, Erdélyben, Pécskán úgyis minden magyar megtanul annyira
románul, amennyire az életviteléhez szüksége van. Nem találkoztam még
olyan hazai magyarral, legyen akármennyire gyenge szellemi képességű is,
hogy ne boldogult volna, ha románul kellett megszólaljon.
Szabó Dezsővel vallom, hogy minden magyar felelős minden magyarért.
Van, aki úgy tartja, hogy az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.
Lehet ezt fokozni. Az a magyar, aki az unokájától is magyarul írt levelet fog kapni.
Nagy István
http://erdelyinaplo.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése