A Berzsenyi parkban lévő szobrot fekete festékkel
öntötték le ismeretlenek a nemzeti összetartozás napja előtt kevesebb
mint egy héttel. Szita Károly felháborítónak nevezte a történteket, a
város megtette a feljelentést.
Párkányi Raab Péter 2010-ben felavatott mészkő szobrát
fekete festékkel öntötték le. Hogy pontosan mikor, az még nem tudható. A
parkőr a szokásos "körútján" nem tapasztalt semmit, nem látott senkit a
közelben, s a park nyugati oldala felöl nem is látható a rongálás. Az
elkövető jól láthatóan a Damjanich és Szent Imre utcák kereszteződése
felől öntötte a festéket az emlékműre.Szita Károlyt telefonon értük el. A polgármester elmondta: megtették a feljelentést, azután a rendőrségnek kötelessége megtalálni a tettest, és a legszigorúbban eljárni vele szemben.
- A rendőrség megkapta a bejelentést és a szükséges lépéseket megtette - nyilatkozta lapunknak Méhes Dóra, a megyei kapitányság szóvivője.
| Szomorú, hogy még 2016-ban is itt tartunk |
|
Több mint másfél éve költöztem Kaposvárra Erdélyből, Székelyföld
legkeletibb városából, a nagyjából 95%-ban magyarlakta
Kézdivásárhelyről. Nem volt gazdasági oka, egyszerűen a változásra
vágytam és kíváncsi voltam, hogy milyen az anyaországban élni. A másfél
év alatt soha nem tapasztaltam, hogy más szemmel néztek volna rám azért,
mert a kissé negatív hangzással bíró Romániából jöttem, hiszen a
kaposváriak, ismerősök, barátok egyaránt magyarnak tekintettek.
Magyarnak, akinek a nagyszülei még Magyarországon születtek, magyar
állampolgárként, de a történelem során határt rajzoltak szülőföldje, és
az anyaország között. A trianoni döntésnek köszönhetően nagyon sok esetben a felvidéki magyart szlováknak, a kárpátaljait ukránnak, a székelyföldit, erdélyit pedig románnak nevezik (én még nem tapasztaltam ilyent). De nem érzem magam románnak, nem is voltam soha az! Magyar iskolába jártam, római katolikus templomban ministráltam, magyar színházban, magyar előadásokat néztem, és minden nap a Petőfi Sándor utcát és a Gábor Áron teret érintve mentem iskolába, hiszen magyar utcaneveink vannak. Az üzletben magyarul kértük a kenyeret, a Városházán magyarul intéztük ügyeinket. Azonban mindezek ellenére, másképp éli meg magyarságát a külhoni magyar, hiszen megbüntetnek, ha jelképeinket használjuk, megszólítanak a távolsági buszon, hogyha magyarul beszélünk, mondván: Te Romániában élsz, akkor román vagy.A rendszerváltás előtt évtizedekig tilos volt a magyar és a székely himnusz, az István a király rockopera, vagy a Szózat éneklése. Számomra felemelő érzés volt, amikor Kaposvárra költöztem, és láttam a Városházán, a Kormányhivatalon, a Megyeházán és az Együd Árpád Kulturális Központ homlokzatán a székely zászlót, otthon ugyanis tilos volt kifüggeszteni. A legundorítóbb szó, amit egy erdélyi magyarnak mondhat egy román ember a „bozgor” (hazátlan) kifejezés. Bármennyire is fáj, sokszor igaz, hiszen eszembe jut a kissé szomorú vicc: - Mikor lesz a székely ember román? – Amikor átmegy a határon. Ezt éreztem kissé akkor is, amikor láttam, hogy meggyalázták Kaposváron, a Berzsenyi Parkban a Trianon-emlékművet. Hogyha már a történelem kegyetlen volt ezzel a nemzettel, és családokat, barátokat szakított el egymástól, legalább most nem lehetne együtt érezni?  Tudom, hogy ez nem a többség, de még csak nem is az átlag gondolkodását tükrözi, de szomorú, hogy még 2016-ban is itt tartunk. http://kaposvarmost.hu |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése