Kínai Pál és az Istókhalma-szindróma

Az európai nacionalizmus hajnalán, a magyar nyelvújítás idején nem egy olyan kifejezés született, melyet ma csupán megmosolygunk – az agyamentebbek esetében maximum derülünk egyet. A keresőben böngészve rengeteg ide vágó példát lehet találni, ezért most csak felidézünk néhányat: foltos nyakorján (zsiráf), mindeményedelem (világegyetem), megkönnyebbülészeti körguggolda (vécé).

Nem volt ez másképp a tulajdonnevek esetében sem, így számos történelmi és jelenlegi nagyváros kapott magyar nevet: Kardhágó (Karthágó), Bábolna (Babilon), Darázsd (Drezda), Istókhalma (Stockholm) vagy Kappanhágó (Koppenhága). A jelenség azonban túlmutatott az átkeresztelésen: egyes nyelvújítók és önjelölt történészek egyenesen azt állították, hogy a magyar nevek léteztek korábban, vagyis hogy a Britannia elnevezés például csak utóbb keletkezett, az eredeti Berettyó elferdítésével. Nem járunk messze az igazságtól, ha ezt a gesztust történelemhamisításként könyveljük el, amennyiben elutasítjuk azt az elgondolást, mely szerint a Közel-Kelettől Észak-Afrikán keresztül Skandináviáig a világ ősi magyar föld volt.

Persze, az önostorozás közepette azt is érdemes tudomásul vennünk, hogy a francia irodalomtörténetet valószínűleg nem vetettük vissza hosszú évekre Jules Verne „honosításával”, és Stockholm „lenyúlásával” sem sodortuk masszív identitásválságba a tőlünk mintegy kétezer kilométerre éldegélő svédeket.
Tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy a fenti, az abszurditás határán jócskán túl járó gyakorlat eltűnt volna az európai kultúrákból: a névfordítás és történelemferdítés ideje ugyanis korántsem ért véget. Ennek tudomásulvételéhez pedig elég, ha csupán egyet lépünk, történetesen keletre. A legfrissebb hírt a témában Marosvásárhely rendőrfőnöke, Valentin Bretfelean szolgáltatta, aki még a múlt héten kijelentette, hogy amíg ő hivatalban lesz, Marosvásárhelyen nem fognak kihelyezni kétnyelvű utcatáblákat. Okfejtését érdemes szó szerint idéznünk:

Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek! Ne feledjük, mit mondott Tudor Vladimirescu: a haza a népé, és nem a kizsákmányolóké.

A székelyföldi románokat tömörítő egyesület rendezvényén az elhangzottakat vastaps követte, bár erről a magyar nyelvű sajtó csak áttétesen tudott beszámolni, lévén hogy érthető okokból nem hívták meg az eseményre. Az RMDSZ Valentin Bretfelean lemondását követelte, Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea pedig azzal próbálta nyugtatni a kedélyeket, hogy elmondása szerint „megbüntette” a rendőrfőnököt – noha a büntetés mibenlétét nem árulta el. (A mai napig várni kellett arra, hogy kiderüljön: a rendőrfőnök írásbeli megrovásban részesült, ám sorozatos magyarellenes kijelentései és intézkedései ellenére továbbra is hivatalban marad.)

Romániában több évtizedes hagyománya van a magyar helyek, nevek és történelmi események elrománosításának, amire persze nem szorultak volna rá, ha nincsenek a trianoni békediktátumok – így azonban

Erdély területével és lakosságával együtt annak történelmét is elcsatolták.Ekképpen válhatott román származásúvá Kinizsi Pál mellett például Iancu de Hunedoara (Hunyadi János) és fia, Matei Corvinul (I. Mátyás király), Anton cel Mare din Buda (Budai Nagy Antal), Gheorghe Doja (Dózsa György) vagy Alexandru Ciumă din Chiuruş (Kőrösi Csoma Sándor). Érdemes szem előtt tartanunk, hogy ezek a „román történelmi személyiségek” nem a népetimológia vagy a hobbitörténészet szüleményei, ezeket a teóriákat ugyanis a román intézményes történelemtudomány művelői és képviselői dolgozták ki – nagyvonalúan szemet hunyva többek közt afölött, hogy ezen történelmi alakok egyike sem volt ortodox vallású.
Mircea Dogaru nevéhez fűződik például az a viszonylag új keletű elmélet, mely szerint első királyunk ugyancsak román volt – anyai és apai ágon egyaránt. Ennek fényében pedig a Vajk név is nyilván a román Voicu átvétele, így a szerző István nevét következetesen Voicu-Ştefanként  (Szent Istvánt pedig Ştefan cel Sfânt alakban) használja.
Ionuţ Ţene mélyenszántó cikkének végtanulsága szerint pedig a székelység tulajdonképpen elmagyarosított román eredetű népcsoport (románul bővebben itt, magyarul itt). Mint írja:

Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannóniai nemesek.

A székelyek szerinte

egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban.

Persze, nem a mi dolgunk cáfolni Szent István vagy teszem azt, a székely Dózsa György román származását, azt megteszik helyettünk a történelmi dokumentumok – melyek a légből kapott legendákat nem, csupán a történelmi tényeket tudják bizonyítani. A fenti és az azokhoz hasonló „történelmi” munkáknak pedig különben is van némi kontrasztja szerencsére még a román történészek között is – elég, ha ráguglizunk Lucian Boia vagy Lupescu Radu munkásságára.
Felmerülhet viszont a kérdés, hogy az újra és újra felbukkanó, hasonlóan hajmeresztő felvetéseket hogyan fogadja a romániai magyar értelmiség és a romániai magyar sajtó. Nos, többnyire szarkazmussal: akad, aki „elfogadná” az összes magyar történelmi személy elrománosítását, ha ez azzal járna, hogy Szent Istvánnak minden erdélyi városban szobrot lehetne állítani; mások pedig a székelyek román voltába „egyeznek bele”, és teszik fel egyidejűleg a kérdést, hogy akkor mi a baj az autonómiával.

Visszatérve azonban Kinizsi Pálra és a marosvásárhelyi rendőrfőnökre, látható, hogy a szarkazmus és a cinizmus nem minden esetben mutatkozik megfelelő eszköznek. Lehet ugyanis röhögni azon, hogy Paul Chinezu magyarra visszafordítva Kinizsi helyett Kínai Pált jelent; lehet azzal is visszavágni Valentin Bretfelean rendőrfőnöknek, hogy Beretfalvi Bálintként írjuk a nevét – attól még nem lesz kétnyelvű tábla a negyvenkét százalékban magyarok által lakott Marosvásárhelyen, és ami ennél is fontosabb, ugyanúgy folytatódik a magyar történelem meglopása gy olyan közegben, ahol több mint egymillió-kétszázezer magyar nemzetiségű ember él. Ez pedig azért fontos, mert ezeket a kissebségbe kényszerült magyar embereket a saját hazájukban alázzák meg, roncsolják identitástudatukat az által, hogy elvitatják, letagadják szerepüket Erdély és Magyarország történelmében.
A vásárhelyi rendőrfőnök kijelentése jó példa a román történelemtudomány, így pedig a bölcsészettudományok felelősségére. Az a tény pedig, hogy mindez két Európai Uniós nemzet között, egy Európai Uniós megyeszékhelyen történhet meg mindenféle komolyabb következmény nélkül, a politikai álságosság és a kettős mérce szomorú meglétét illusztrálja.

Molnár H. Magor http://memoriaonline.hu