2015. szeptember 9., szerda

Tippek és trükkök magyartalanítóknak Kassán, a Beneš-dekrétumok mintavárosában

Aki tanulmányozni kívánja, hogyan vonható ki egy népcsoport, kultúra és történelem egy településből, mintha soha nem is létezett volna – mindezt laboratóriumi körülmények között teheti meg, ha Kassára látogat. Körképünk a hajszálon függő magyar szórványról néhány kilométerre határainktól.
Manapság nem könnyű megmondani, hol kezdődik és hol végződik Kassa. Bár óvárosi magja mértani pontossággal körülhatárolható, azért van olyan peremkerülete, amely már nem is Szlovákiában, hanem a magyar határ túloldalán fekszik. A barackpálinkájáról nevezetes, isten háta mögötti falut, Göncruszkát ugyanis nyugodt szívvel nevezhetjük Kassa elővárosának, művészeti központjának, színházi fellegvárának – már ami az egy négyzetméterre jutó kassai színművészek számát illeti. Legalábbis ez a benyomásunk, amikor a Hernád folyó völgyében észak felé utazva – tekintélyes múltú, de hervasztó jelenű községeket átszelve – befutunk a kis faluba, ahol Kassa alkotóereje menedékre lelt.
Kicsit keringünk, kicsit el is tévedünk, míg megtaláljuk a szűk utcácskát, amelynek régi tornácos parasztházaiba beköltözött a kassai magyar Thália Színház kalandvágyóbb tagsága. Nem a jól körülhatárolt felvidéki óvárosban, hanem ebben a poros, diófás falusi utcában zajlanak a próbák, itt tervezik meg a következő darabokat, és esténként innen járnak be a színészek a jó harminc kilométerre fekvő Kassára. A szép kis magyar falut olyannyira divatossá tették, hogy egyre többen költöznek be (ki) Kassáról szlovákok is, akik akár fel is számolják városi életüket, eladják otthonukat, csak hogy az euróövezetből kimeneküljenek a jóval olcsóbb ingatlanokat és életformát nyújtó Észak-Magyarországra. Így ma már az is megeshet, hogy a göncruszkai falugyűlésen szlovák nyelven folyik a társalgás, amikor csak kassai magyarok és kassai szlovákok vannak jelen.
Mintha odahaza lennének.
– Erős családi szálak kötnek Kassához, és faluhelyen nehézkesebb az egészségügyi ellátás, mint egy nagyvárosban. Ezzel együtt mi is régóta fontolgatjuk, hogy fölszámoljuk ezt a fárasztó kétlaki életet, és eladjuk kassai lakásunkat – ismeri el Kolár Péter, a Thália Színház egykori igazgatója, a felvidéki magyar színjátszás egyik legjelentősebb kortárs figurája, miközben göncruszkai kertjükben sétálunk. Kolárék az elsők között vonultak ki Göncruszkára, folyamatosan újítják föl parasztházukat, buja kertet gondoznak, amelyben vén cseresznyefák, dzsungelszerűen termő ribizli- és málnabokrok között vezetnek keskeny ösvények. Mi is e kerti ösvényekről indulunk kassai expedíciónkra, Kolár úr lesz egyik kalauzunk. De messzire kell utazni, és feneketlen mélységbe merülni, ha a magyar Kassát keressük.

Keménykalap és tollas süveg, sétapálca és csatakard, monoklis úr és talpig páncélba burkolt lovag éppoly békésen megférnek egymással, mint ahogy a Ferenc József-i idők meg a kuruc történelem. A város 1906 októberében mindenesetre elhiszi és el is hiteti ezt, miközben rókaprémes lovas bandériumok, kurta rézfokost lóbáló csikósok, zárt rendben menetelő díszmagyarok lepik el a Szent Erzsébet-dóm körülötti térséget. Az ablakokból nemzetiszínű drapériák és kíváncsiskodó fejek csüngenek, nem szűnik az éljenzés, zászlók százai lobognak a szélben, és a központba vezető utcákat ellepik a Magyarország minden tájáról idesereglők, akik azért érkeztek, hogy tiszteletüket tegyék a vezérlő fejedelem előtt. Feltámad a kuruc kor néhány öröm­ittas órára, és végighömpölyög azokon a tereken, ahol néhány évszázada tekintélyes polgárokat húztak karóba vagy fejeztek le császári generálisok.
Ez a magyar Kassa utolsó világraszóló pillanata.
Amikor II. Rákóczi Ferencnek és bujdosótársainak törökországi maradványait diadalmasan és kegyelettel végigvonatoztatják az országon, majd végső nyugalomra helyezik a kassai dóm kriptájában, a városnak már csak alig több, mint egy évtizede van hátra, hogy a Ferencből František, Kassából pedig Košice legyen. A századfordulón emelt szobrokból pedig csehszlovák emlékművek nyersanyaga.
Ám addig is keménykalapok és sétapálcák, monoklis urak és esernyős hölgyek korzóznak a Széchenyi liget árnyas fái, színpompás virágágyásai között. Aki vasúton érkezik, a pályaházból e kies városi parkon át sétálhat be a városba, s megcsodálhatja a zenepavilont, amelyből katonazene friss taktusai szállnak; átkelhet a Malom-árok vízén a Szent István hídon, az elegáns neogótikus Jakab-palotánál, amely hamarosan „Mátyás, az igazságos király” emlékét idézi; végigballaghat a Kossuth Lajos utcán, amely az öreg házak közé vágott szurdokként torkollik a Fő térbe, egyenesen nekiszaladva a Szent Erzsébet-dómnak. Elbámészkodhat az Orbán-torony körül óbégató, terményeikkel kereskedő parasztok piacán, majd kimért léptekkel bejárhatja a Fő utca patríciuspalotáit, kávéházait, a párhuzamosan futó Kovács utca jogakadémiáját és gimnáziumát, netán a Schiffbeck fogadóhoz csapott épületet, amelyben hajdan egy Tinódi Lantos Sebestyén nevű hadiköltő, a honi újságírás ősatyja fútta körmeit telente, amikor nyomorúságában tűzifára sem tellett.
A Fehér utca sarkán álló palotában született Andrássy Gyula gróf, a „szép akasztott”; e házzal szemben, a Csáky–Dessewffy-palotában szállt meg I. Sándor cár és öccse, Konstantin nagyherceg, a szabadságharc vérbe fojtója; amott székelt Marx Vilmos osztrák császári rendőrigazgató, aki azzal vívta ki a kassai polgárság ellenszenvét, hogy parancsba adta a „rebellis” körszakáll leborotválását.
Aki a pályaháztól a Fő utcáig elsétál, azzal szembesül, hogy nincs a városban talpalatnyi föld, amelyhez ne tapadna magyar történelem. S hogy a város egy pillanatra sem feledkezik meg arról: itt alapították meg az ország első magyar nyelvű folyóiratát, az anyanyelvünket és költészetünket „csinosító” Magyar Museumot; itt mutatták be a Bánk bánt először; hogy fél szemmel a kassai dómra sandítottak, amikor a budai Mátyás-templomot építették. És hogy a kassai kövekből a polgári létnek, bölcsességnek és mértéktartásnak olyan hagyománya sugárzik, amely majd méltán váltja ki e szavakat egy bujdosó magyar íróból: „Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.”
Pedig Márai Sándor aztán élete végéig járhatta a nagyvilágot.
Frantisek Rakoczi II. azaz II.Rákóczi Ferenc arcképével díszített bögrék Fotó: Major Anita
Frantisek Rákóczi II. azaz II.Rákóczi Ferenc arcképével díszített bögrék Fotó: Major Anita
– A mai kassai polgárság skizofrén módon írja a nevét: elsősorban szlovákul, de alkalomadtán magyarul is. E-mail címük szlovák, és bár ma már nem kötelező „ovázni” – a magyar nők vezetéknevét is szláv ová végződéssel ellátni –, azért bőszen élnek vele – mondja indulatosan Balassa Zoltán, Kassa eleven helytörténeti emlékezete.
Átsétálunk a Széchenyi liget helyén található városi parkon, az egykori kioszk homlokzatán még kibetűzzük a legnagyobb magyar lekopott nevét. Átkelünk a Malom-árok fölött, mai nevén Štefánik utcán, ahol többé nem a Hernád vize, hanem autóforgalom áramlik. Elballagunk az elegáns Jakab-palota mellett, mely egy csehszlovák hérosz, bizonyos Eduard Beneš emlékét hirdeti, aki egy hónapig székelt itt a második világháború után, azon buzgólkodva, hogyan koholjon jogalapot a németek és a magyarok kollektív bűnösségéhez. Az öreg házak között szurdokként húzódó Mlynskán továbbsietve elérjük a Hlavnát, megpillantjuk a Dóm svätej Alžbety gótikus tömbjét, végül beülünk a Hlavné námestie egyik kávézójába.
Éppen oda, ahol Márai Sándor megismerkedett Matzner Lolával, későbbi feleségével fagylaltevési verseny apropóján. Ülünk a Fő téri kávéház teraszán, néha megüti fülünket egy-egy magyar szófoszlány, de leginkább anyaországi turisták szájából, akik kötelező köreiket róják az óvárosban. A Kassa minden kövét ismerő Balassa Zoltán ilyen csoportokat is vezet a maga lendületes, csipkelődő humorú stílusában, újságcikkeket is ír, helytörténetet is kutat, a szűkös magyar kulturális életet is szervezi Kolár Péterrel egyetemben – s politizált is, amíg bele nem fáradt a kisebbségi megalkuvásokba. Egyszóval mindenben benne van és volt, ami a magyar Kassát jelenti. Vagy jelenthetné. Pedig Balassa nem ős-kassai: a hetvenes években költözött ide Besztercebányáról, ahol gyermekkorában megélhette, hogyan oldódik föl a szlovákságban a város magyarsága. Abban bízott, Kassán ez nem ismétlődhet meg. Nagyot kellett csalódnia:
– Nagyapám orvos volt Besztercebányán, akit csak Mr. Sajnosnak becéztek: amikor felhánytorgatták neki, hogy családjában sok a szlovák, mindig azt felelte: sajnos! Kassán déjà vu érzésem van: ugyanezt kellett megélnem évtizedek alatt.
A statisztikák dermesztőek: míg 1910-ben Kassa lakosságának háromnegyede vallotta magát magyarnak, az impériumváltás után csupán egyetlen évtizeddel, 1930-ban a csehszlovák népszámlálás 17,99 százalékos magyarságot mutatott ki. Bár jól tudjuk, hogy az utódállamok adatsorai bűvészmutatványokon alapulnak, annyi bizonyos, hogy Trianont követően megroppant a város őshonos polgársága. Az 1970-es népszámláláson Balassa szerint nem hivatalosan még 47 ezer magyar nyelvű lakost számoltak össze. A hivatalos adatokban azonban csak tízezret jelöltek meg az alacsony számok szuggesztiójára alapozva. És a számítás bejött, nagyon is. A legutóbbi, 2011-es adatok szerint a 240 ezres lakosságból 6382 lélek ismerte el, hogy a magyar népcsoporthoz tartozik. Azaz 2,6 százalék…
– Az úgynevezett kassai polgárok gyáván távol tartják magukat saját múltjuktól – vonja meg a vállát a helytörténész, amikor e drámai folyamat okait firtatjuk. – Egyik ismerősöm nehezményezte, hogy az állam elszlovákosítja a magyar történelmi neveket is. Mire én: Ferikém, de hát te is František vagy! Ha száz év múlva fölütik a mostani kassai telefonkönyvet, te magyarként nem is létezel benne, csak a szlovák nevedet fogják olvasni!
Nem mindig volt így. Még a hetvenes évek elején is élt a harci szellem a helyi magyarságban. Pedig akkorra már kiszórták őket az óvárosból, hogy a lakótelepeken olvadhassanak be a többségi társadalomba. Amikor elterjedt a pletyka, hogy Kassát hamarosan visszacsatolják Magyarországhoz, az itteni magyarok egymás között csak azt mondogatták, hogy akár a fél fizetésükről is lemondanának, ha ez megtörténne. A nyolcvanas évek végén, Ceauşescu erdélyi falurombolásának hírére több szlovákiai magyar is tiltakozott, az elsők között Balassa Zoltán, aki a prágai román nagykövetségnek címezte felháborodott levelét – ezzel kiváltva a román titkosszolgálat, a Securitate éberségét is.
– Hogy milyen a kassai magyar polgár? Egy része sznob és bezárkózó. A legnagyobb része bizonytalan identitású. Mindig az vártuk, hogy más kaparja ki a gesztenyét – legyint keserűen Balassa Zoltán. – A szlovákok azt mondják rólunk: a magyarok keménykednek, de nyugalom, mert aztán úgyis beadják a derekukat.

Néhány hónappal azelőtt, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaérkeztek a dómba, a székesegyház szomszédságában, a Szent Mihály-kápolna déli oldalán elkészült 1848 hőseinek, a kassai veres sipkás katonáknak az emlékműve. 1906-tól minden március 15-ét itt ünnepelt meg a város, amely a megelőző évtizedekben szélsebesen magyarosodott meg, s hagyta el a német szót. Így volt ez egészen 1919-ig, amikor a csehek úgymond „nem megszálló csapatok gyanánt jöttek Kassáig, hanem birtokba venni a Csehországhoz tartozni akaró területet. Minden itt élő lakos cseh állampolgár lett. Senkit nem kényszerítenek eskütételre, de aki itt akar maradni, attól megkövetelik a hűségesküt.” Feltételezhető, hogy a honvédszobrot nem lehetett hűségesküre bírni, viszont maradni is akart, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy 1919. március idusán a talapzat virágba borult a magyarok dacos merényleteként. A cseh legionáriusok ezért két nappal később jobbnak látták lerántani a szobrot a földre, majd a biztonság kedvéért levágni bronzfejét is. Hiába vette körül tiltakozó tömeg a maradványokat, a megszállók sortüze rendet vágott. Két fiatal nőt, az állam biztonságát megingató cselédet és rikkancslányt sikerült ártalmatlanná tenni, a plébánia kapujában rogytak össze holtan. De legalább vége lett a nagy összevisszaságnak.
Eljött Kassán a csehszlovák szép új világ.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése