Halottaink meggyalázva nem nyugodhatnak!

Száz éve ezen a napon elesett egy magyar katona a Kárpátokban. Ulrich Konrád, 29 éves honvéd a Cs. és kir. XVII. hadtestben szolgált szakaszvezetőként. Nem is emlékeznénk meg róla, ha egészen váratlanul nem bukkantunk volna rá megrongált, meggyalázott síremlékére Északkelet-Felvidék egyik csendes falujában. Ez az ismeretterjesztő beszámoló annak érdekében is született, hogy a honpolgárok érdeklődését a méltatlanul hánykolódó magyar síremlékek sorsa iránt felkeltse.

Két héttel ezelőtt a Magyar Patrióták Közössége négyfős küldöttsége a hajdani Sáros vármegyében tett látogatást. Április 11-én a Szekcső völgyében jártunk, azon belül is a történelem folyamán magyar lakosságúnak mondott Magyarraszlavicán – a Raszlaviczy család ősi fészkében – kerestük a múlt emlékeit. A település értékes temploma kezdetben minden bizonnyal még a magyar anyanyelvű lakosokat szolgálta – a szlovák történetírók is elismerik, hogy Maďarské Raslavicét – amelynek mostanában Nižné (’alsó’) Raslavicére változtatták nevét – magyar telepesek alapították. A patakszámba menő Szekcső folyó választja el a Bártfai járásban található helységet a jobbpartra települt Tótraszlavicától. A két falut 1971-ben egyesítették. Nevét egy Raszló nevű úrtól kapta, a középkori forrásokban még Raszlófölde alakban is fel-felbukkan.

A magyarraszlavicai Nagyboldogasszony-templom

A helyi temetőben magyar sírok után kutakodtunk, kezdetben viszonylag szerény sikerrel. Mindössze a falu egykori plébánosának, Andrascsik Jánosnak a nyughelyét találtuk meg. Rajta a felirat így szól:

Itt nyugszik
ANDRASCSIK
JÁNOS
M. Raszláviczai
plébános
* 1860 máj 13^an
+1906 marcz 7^en

Andrascsik János magyarraszlavicai plébános sírja

Felvidék-szerte a papok sírkövei a többi magyar lakos fejfáihoz képest általában több szerencsével élték túl a XX. századot, mert a vallásos nép ezekhez nem mert hozzányúlni. Megmaradt még egy nemesi sírkő is, Tóth Lajos és neje nyughelye, utóbbi Raszlaviczy-lány volt. Sajnos, szövege már csak töredékesen olvasható, mivel felső részében megsérült. Tóth Lajos 1861. április 17-én halt meg, míg felesége, 1877 októberében. „Áldás és béke lebegjen …? hamvaik fölött” – többet azonban nem tudtunk meg az emlékműről, azt leszámítva, hogy Tóth Lajosné született Raszlaviczy volt.

Tóth Lajos és neje sírja – A háttérben egy 1857-ben állított feszület látható, E K monogrammal

Ekkor érkezett segítségünkre egy helybéli idős szlovák asszony, aki vissza tudott emlékezni arra, hogy szülei még tökéletesen tudtak magyarul. Mutatott néhány további – jobbára szlovák feliratú – sírkövet, amelyek alatt a sárosi magyarság maradékai nyugosznak. Anyanyelvünk azonban végleg kiveszett a Szekcső völgyéből, Magyarraszlavicán már csak egyetlen ember tud magyarul – sajnos, megkeresni ezúttal idő hiányában nem volt módunk.

Helyi segítőnk megmutatta nekünk a temető egyik félreeső, gazos zugát, ahol rábukkantunk a földbe süppedve heverő, félredobott régi magyar síremlékekre. A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor megláttuk, hogy egy I. világháborús hősi halott, az 1914-15-ös orosz betörés idején a Kárpátokban elesett Ulrich Konrád telefon osztálybéli szakaszvezető obeliszkje is ledöntve fekszik. A sírkő részben megrongálva hever egy fészer mellett, amelynek alapozásához gyalázatos módon a temetőből kiforgatott régi magyar síremlékeket használták fel. Szerencse, hogy a felirat teljes mértékben olvasható maradt:

Itt nyugszik
ULRICH
KONRÁD
29 éves
cs. és kir. 17. hadtest
telefon osztálybéli szakaszvezető
ki 1915 évi április hó 27 én
a Kárpátokban
királyért és hazáért
hősi halált halt

Ulrich Konrád meggyalázott, földbe döngölt sírköve – Meghalt a hazáért 1915-ben

A Cs. és kir. XVII. hadtestparancsnokságot 1914 augusztusában állították fel, s az északi hadszíntérre, a Kárpátokba vezényelték. Az 1914. végi orosz betörés idején, amely Sáros megyét is súlyosan érintette, hősiesen harcoltak a haza védelmében. 1916-tól már az Isonzónál folytatták a küzdelmet. Ulrich Konrád szakaszvezetőként az északi hadszíntéren esett el, éppen száz évvel ezelőtt. Nem sokkal később, májusban megtörtént a gorlicei áttörés, amely során az osztrák-magyar és német csapatok jelentősen visszaszorították az oroszokat. Sajnos, Ulrich Konrádról a sírfeliraton szereplő adatokon kívül egyebet nem tudtunk meg, izgalmas feladat lenne a hadtörténettel foglalkozók számára személyét tisztázni.

A temetői bódét a szétvert magyar sírkövekre építették

A magyarraszlavicai temetőben említést érdemel még egy neogótikus stílusú, öntöttvas síremlék, amely Winkler András és felesége, Winkler Dessewffy Zsuzsanna nyughelyét jelöli. A rozsdásodás miatt félő, hogy hamarosan olvashatatlanná válik. Három oldalának feliratai:

WINKLER
DESSEWFFY SUSANNA
SZÜL. 1794 IK ÉV
AUGUST. 19 ÉN
MEGHALT  1870 IK ÉV
MÁRCZIUS 22 ÉN
(1. oldal)

WINKLER ANDRÁS
SZÜL 1779 IK ÉV
NOVEMBER 30 ÁN
MEGHALT 1848 IK ÉV
JANUÁR 14 ÉN
(2. oldal)

 HÁLÁS GYERMEKEIK
(alatta halálfej ábrázolás)
(3. oldal)

A Winkler-Dessewffy síremlék Magyarraszlavicán

Talán nem kell különösebb érvekkel alátámasztani, hogy az I. világháború – amely valóban honvédő háború volt – 100. évfordulója alkalmából miért lenne aktuális meggyalázott és elfeledett hadisírjainkat felkutatni, illetve méltóképpen helyreállítani. A magyar sírok helyzete egyébként is számos kérdést felvet az olyan vidékeken, ahol már nem élnek magyarok. Áprilisi látogatásunk során ismét tanúi voltunk annak, hogy nem egy régi nemesi vagy plébánosi, tanítói sír megcímkézve várja a jogszerű pusztítást. Ha nincs, aki virágot vigyen nekik, nyilvánvalóan a sírhelyek időnként lejáró bérletét sem fogja senki befizetni. Ez pedig egyre több vidéken a múlt eltörlését, értékeink visszafordíthatatlan megsemmisítését, hőseink feledtetését eredményezi.

Jó lenne, ha a budapesti kormányzat létrehozna egy pénzalapot, amelyből – akár nem kormányzati szervek bevonásával – időről-időre megváltaná a védendő sírhelyek bérletét. Természetesen, ezt a nemzeti sírhelyvédelmi programot az anyaország temetőire éppúgy ki kellene terjeszteni, hiszen sok esetben a fenntartók profitelven működnek, így mindenáron a nem fizető parcellák bérbe adásában érdekeltek. Nem jelentene ez nagy terhet a magyar államnak, viszont a 24. órában meg lehetne menteni számos kincset az utókornak – ami nemcsak értékőrzés, hanem kegyeleti kötelességünk is saját halottjainkkal szemben.

2015. április 27.
Hetzmann Róbert

http://www.magyarpatriotak.hu/