Száz éve ezen a napon elesett egy magyar
katona a Kárpátokban. Ulrich Konrád, 29 éves honvéd a Cs. és kir. XVII.
hadtestben szolgált szakaszvezetőként. Nem is emlékeznénk meg róla, ha
egészen váratlanul nem bukkantunk volna rá megrongált, meggyalázott
síremlékére Északkelet-Felvidék egyik csendes falujában. Ez az
ismeretterjesztő beszámoló annak érdekében is született, hogy a
honpolgárok érdeklődését a méltatlanul hánykolódó magyar síremlékek
sorsa iránt felkeltse.
Két héttel ezelőtt a Magyar Patrióták
Közössége négyfős küldöttsége a hajdani Sáros vármegyében tett
látogatást. Április 11-én a Szekcső völgyében jártunk, azon belül is a
történelem folyamán magyar lakosságúnak mondott Magyarraszlavicán – a
Raszlaviczy család ősi fészkében – kerestük a múlt emlékeit. A település
értékes temploma kezdetben minden bizonnyal még a magyar anyanyelvű
lakosokat szolgálta – a szlovák történetírók is elismerik, hogy Maďarské
Raslavicét – amelynek mostanában Nižné (’alsó’) Raslavicére
változtatták nevét – magyar telepesek alapították. A patakszámba menő
Szekcső folyó választja el a Bártfai járásban található helységet a
jobbpartra települt Tótraszlavicától. A két falut 1971-ben egyesítették.
Nevét egy Raszló nevű úrtól kapta, a középkori forrásokban még
Raszlófölde alakban is fel-felbukkan.
A helyi temetőben magyar sírok után
kutakodtunk, kezdetben viszonylag szerény sikerrel. Mindössze a falu
egykori plébánosának, Andrascsik Jánosnak a nyughelyét találtuk meg.
Rajta a felirat így szól:
Itt nyugszik
ANDRASCSIK
JÁNOS
M. Raszláviczai
plébános
* 1860 máj 13an
+1906 marcz 7en
Felvidék-szerte a papok sírkövei a többi
magyar lakos fejfáihoz képest általában több szerencsével élték túl a
XX. századot, mert a vallásos nép ezekhez nem mert hozzányúlni.
Megmaradt még egy nemesi sírkő is, Tóth Lajos és neje nyughelye, utóbbi
Raszlaviczy-lány volt. Sajnos, szövege már csak töredékesen olvasható,
mivel felső részében megsérült. Tóth Lajos 1861. április 17-én halt meg,
míg felesége, 1877 októberében. „Áldás és béke lebegjen …? hamvaik
fölött” – többet azonban nem tudtunk meg az emlékműről, azt leszámítva,
hogy Tóth Lajosné született Raszlaviczy volt.
Ekkor érkezett segítségünkre egy
helybéli idős szlovák asszony, aki vissza tudott emlékezni arra, hogy
szülei még tökéletesen tudtak magyarul. Mutatott néhány további –
jobbára szlovák feliratú – sírkövet, amelyek alatt a sárosi magyarság
maradékai nyugosznak. Anyanyelvünk azonban végleg kiveszett a Szekcső
völgyéből, Magyarraszlavicán már csak egyetlen ember tud magyarul –
sajnos, megkeresni ezúttal idő hiányában nem volt módunk.
Helyi segítőnk megmutatta nekünk a
temető egyik félreeső, gazos zugát, ahol rábukkantunk a földbe süppedve
heverő, félredobott régi magyar síremlékekre. A legnagyobb meglepetés
akkor ért minket, amikor megláttuk, hogy egy I. világháborús hősi
halott, az 1914-15-ös orosz betörés idején a Kárpátokban elesett Ulrich
Konrád telefon osztálybéli szakaszvezető obeliszkje is ledöntve fekszik.
A sírkő részben megrongálva hever egy fészer mellett, amelynek
alapozásához gyalázatos módon a temetőből kiforgatott régi magyar
síremlékeket használták fel. Szerencse, hogy a felirat teljes mértékben
olvasható maradt:
Itt nyugszik
ULRICH
KONRÁD
29 éves
cs. és kir. 17. hadtest
telefon osztálybéli szakaszvezető
ki 1915 évi április hó 27 én
a Kárpátokban
királyért és hazáért
hősi halált halt
A Cs. és kir. XVII.
hadtestparancsnokságot 1914 augusztusában állították fel, s az északi
hadszíntérre, a Kárpátokba vezényelték. Az 1914. végi orosz betörés
idején, amely Sáros megyét is súlyosan érintette, hősiesen harcoltak a
haza védelmében. 1916-tól már az Isonzónál folytatták a küzdelmet.
Ulrich Konrád szakaszvezetőként az északi hadszíntéren esett el, éppen
száz évvel ezelőtt. Nem sokkal később, májusban megtörtént a gorlicei
áttörés, amely során az osztrák-magyar és német csapatok jelentősen
visszaszorították az oroszokat. Sajnos, Ulrich Konrádról a sírfeliraton
szereplő adatokon kívül egyebet nem tudtunk meg, izgalmas feladat lenne a
hadtörténettel foglalkozók számára személyét tisztázni.
A magyarraszlavicai temetőben említést
érdemel még egy neogótikus stílusú, öntöttvas síremlék, amely Winkler
András és felesége, Winkler Dessewffy Zsuzsanna nyughelyét jelöli. A
rozsdásodás miatt félő, hogy hamarosan olvashatatlanná válik. Három
oldalának feliratai:
WINKLER
DESSEWFFY SUSANNA
SZÜL. 1794 IK ÉV
AUGUST. 19 ÉN
MEGHALT 1870 IK ÉV
MÁRCZIUS 22 ÉN
(1. oldal)WINKLER ANDRÁS
SZÜL 1779 IK ÉV
NOVEMBER 30 ÁN
MEGHALT 1848 IK ÉV
JANUÁR 14 ÉN
(2. oldal)HÁLÁS GYERMEKEIK
(alatta halálfej ábrázolás)
(3. oldal)
Talán nem kell különösebb érvekkel
alátámasztani, hogy az I. világháború – amely valóban honvédő háború
volt – 100. évfordulója alkalmából miért lenne aktuális meggyalázott és
elfeledett hadisírjainkat felkutatni, illetve méltóképpen
helyreállítani. A magyar sírok helyzete egyébként is számos kérdést
felvet az olyan vidékeken, ahol már nem élnek magyarok. Áprilisi
látogatásunk során ismét tanúi voltunk annak, hogy nem egy régi nemesi
vagy plébánosi, tanítói sír megcímkézve várja a jogszerű pusztítást. Ha
nincs, aki virágot vigyen nekik, nyilvánvalóan a sírhelyek időnként
lejáró bérletét sem fogja senki befizetni. Ez pedig egyre több vidéken a
múlt eltörlését, értékeink visszafordíthatatlan megsemmisítését,
hőseink feledtetését eredményezi.
Jó lenne, ha a budapesti kormányzat
létrehozna egy pénzalapot, amelyből – akár nem kormányzati szervek
bevonásával – időről-időre megváltaná a védendő sírhelyek bérletét.
Természetesen, ezt a nemzeti sírhelyvédelmi programot
az anyaország temetőire éppúgy ki kellene terjeszteni, hiszen sok
esetben a fenntartók profitelven működnek, így mindenáron a nem fizető
parcellák bérbe adásában érdekeltek. Nem jelentene ez nagy terhet a
magyar államnak, viszont a 24. órában meg lehetne menteni számos kincset
az utókornak – ami nemcsak értékőrzés, hanem kegyeleti kötelességünk is
saját halottjainkkal szemben.
2015. április 27.
Hetzmann Róbert
http://www.magyarpatriotak.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése