A határontúli magyarok világa a
legtöbb magyarországi számára olyan többé-kevésbé szűz terep, amelyre
rávetítheti a saját világképét. Akik arra vágynak, hogy a Kisantant
kezére került egykori területeinken az elnyomókkal hősiesen dacoló
magyarok küzdjenek meg nap mint nap a nemzetért, azok meg is találják a
hősöket a határontúliakban. A valóság Kisantant-országonként más és más,
Felvidéken viszont szó sincs hősies küzdelemről, hiszen nincs is mi
ellen. A szlovák-magyar küzdelem 67 éve a fű alatt folyik, és a front
közelít a jelenlegi országhatár felé.
Ez a fű alatt zajló harc csak ritkán bukik ki a felszín fölé.
Olyan esetekben érhető tetten, amikor például a kommandósok passzióból
agyonvernek egy szektornyi magyar DAC-szurkolót, vagy előbb szkinhedek
összeverik, majd a belügy és az igazságszolgáltatás kéz a kézben
hurcolja meg Malina Hedviget, aki persze megelőzhette volna a bajt, ha
nem telefonál anyanyelvén a nyílt utcán. Az időnként tettlegességig fajuló fenyegetés rendszeres, de annyira nem gyakoriak és nem is súlyosak ezek az esetek, hogy odaférjenek a hírekbe a délvidéki magyarverések mellé. A szlovákok látható áldozatok nélkül vívják a háborújukat.
A csehek jóval körmönfontabb módszerekkel intézték a nemkívánatos kisebbség likvidálását, mint a főleg balkáni típusú tömeggyilkosságokban utazó, néhány hónapnyi vérengzés múltán már a nyugati szövetségesek számára is kínos románok és szerbek. Valószínűleg az évezredes német kapcsolatból ered az a félelmetes precizitás,
ahogy a csehek felmérték, hol mennyi magyart, mennyire kemény
nyomásgyakorlással és mennyi idő alatt lehet elszlovákosítani. A tőlük
tanuló szlovákok pedig jól tudják, hogya vértelen népirtás ma is teljesen européer dolog.
A szlovák állam, a hivatalok, a multinacionális és a kis cégek döntő többsége, az emberek, és úgy általában mindenki szeret úgy tenni, mintha csak szlovákok élnének az országban. Annyira természetessé vált ez a hozzáállás, hogy a felvidéki magyarok tekintélyes része is gyakran ugyanígy tesz.
Ők megfeledkeznek arról, hogy számukra amúgy magyar nyelven lényegesen
egyszerűbb lenne az élet, és legtöbbjük már a magyar többségű részeken
sem jut el a szlovák egynyelvűség megkérdőjelezéséig. Sőt, akár a
kétnyelvűséget követelők lehurrogásától is megkímélik a szlovákokat, ők
maguk elvégezve e nemes feladatot.
A törvény szerint, a települési képviselő-testületekben egyetlen szlovák képviselő akarata elég ahhoz, hogy kötelező legyen szlovákul lefolytatni az üléseket.
Így mára alig maradt olyan város, ahol magyar nyelven folyik a
képviselő-testületi munka, ellenben többfelé az a helyzet, hogy a sok
magyar és a kevés szlovák képviselő szlovákul ülésezik. Ebben ugyanakkor
nemcsak a törvény, hanem a magyar képviselők is sárosak.
Amíg ugyanis az eleinte magányos farkas szlovák képviselők ezzel a
módszerrel sorra elszlovákosítják a magyar többségű települések
politikai életét, a magyar képviselők nem élnek a törvény adta jogukkal,
hogy azután is magyarul szólaljanak fel, az önkormányzat pedig ilyen
esetben köteles tolmácsot biztosítani. Amíg tehát a szlovák képviselők
nem átallanak felborítani a korábbi szokásjogot, a magyarok ezt csendben
eltűrik, és átváltanak szlovákra.
Szlovákiában szlovákul – még akkor is, ha a jelenlévők többsége magyar
A legalább 20%-ban magyarlakta településeken, illetve
járásokban lehetőség van magyar nyelvű beadvánnyal fordulni a
hivatalokhoz, amitől a nemzetközi kisebbségvédő szervek megnyugszanak, azt viszont már nekik sem kell tudniuk, hogy a rendszer nem csupán nem működik, de egyenesen gátolják fentről.
Az első akadály, hogy ha egy színmagyar településen bármilyen
hivatalban magyar nyelvű beadvánnyal jelenik meg az ember, előbb
hibbantnak nézi a szintén magyar ügyintéző, aztán váltig állítja, hogy
ezt nem lehet, és ha ezután is ragaszkodik a dologhoz, akkor rosszallóan érzékelteti vele, hogy pluszmunkával terheli a hivatali dolgozókat,
és esetleg megpróbálja rábírni, hogy szlovák nyelvű beadványt is
készítsen az úgy már teljesen feleslegessé váló magyar mellé. Ha ezen az
akadályon sikerült átjutni, akkor előszeretettel alkalmazzák a feljebbküldés módszerét.
Eszerint a települési vagy járási szinten bejövő magyar beadványra
magyarul (is) válaszolni kellene, ám ha – természetesen az ügymenet
szempontjából teljesen feleslegesen – feljebb küldik kerületi szintre,
onnan már törvényesen érkezik az egynyelvű szlovák válasz. Ez persze bonyolítja és lassítja, tehát értelemszerűen drágítja is a folyamatot,de magyartalanításra bármikor akad idő és pénz Szlovákiában. Hasonló elven működik a születési anyakönyvi kivonat is, amelynél létezik ugyan kétnyelvű nyomtatvány, de arra csak szlovákul nyomtathatják rá az adatokat, tehát annyira kétnyelvű, amennyire az MSZMP és a Nemzeti Front közti választási lehetőség demokratikus volt.
Üdítő kivétel Csallóközcsütörtökből, ahol a községi hivatal törekszik a kétnyelvűségre
Az állami szervekkel ellentétben, a magyar vállalkozók és kiskereskedők elsöprő többsége viszont igencsak beosztja a pénzét, és minden fillért sajnál arra, hogy a saját és vevői többségének az anyanyelvén is feltüntesse
a boltja, illetve a terméke feliratait. A legálságosabb, mégis rendre
elhangzó kétnyelvűség elleni „érvek”, hogy nincs rá pénz vagy nincs rá
hely, hogy magyarul is kiírják. A multinacionális áruházláncok többsége
még ennyire sem készséges, hiszen válaszra sem szívesen méltatják,
esetleg arrogánsan eltámasztják a kétnyelvűségi kéréseket. A polcaikon
ráadásul kizárólag szlovák nyelvű könyvek, filmek, feliratos pólók,
bögrék és egyebek sorakoznak. A mostanában Magyarországon sűrűn
visszhangzó diktatúra szó azt jelenti, hogy nincs választás. A felvidéki áruházakban a magyar vásárlók számára nincs választás, és ez mindenki számára olyan magától értetődő lett mára, hogy fel sem tűnik senkinek a diktatúra.
A magyarokkal szembeni arroganciához már a mezei szlovák átlagembereknek sem kell különórát venniük. Már magyarok által magyaroknak íródó felvidéki portálokon is előfordul olyan követelődzés részükről, hogy az őket érdeklő tartalom szlovákul is jelenjen meg.
Nyomatékosításként közlik, hogy Szlovákiában élünk, és micsoda dolog
az, hogy pont a szlovákok nem érthetnek meg valamilyen szöveget. Abba
nem gondolnak bele, hogy megérthetnék, hiszen a magyarok is képesek
megtanulni szlovákul, tehát nyilván fordítva is működőképes a dolog. Ez
az arrogánsan egyoldalú hozzáállás azonban már nemcsak a szlovák
közgondolkodás sajátja, hanem a felvidéki magyarok is teljesen
természetesként fogadják el. Való igaz, ezek a sunyi kis stiklik
megkeserítik az ember életét, ha felvállalja ellenük a napi szintű
harcot, a szlovák nemzetstratégia viszont éppen a magyarok törvényszerű elfásulására számít.
A nyelvi és kulturális önbecsülés erodálódásából aztán már egyenesen
következik az öntudat feladása is. A felvidéki magyarság öles léptekkel
hátrál ebbe az irányba.
Vésey Kovács László / PolgárPortál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése