2015. április 15., szerda

Beszéljen románul! (Aki román kenyeret eszik…)


A sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi-iskola vezetősége nem hajlandó kitenni kétnyelvű táblát
A sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi-iskola vezetősége nem hajlandó kitenni kétnyelvű táblát
 
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratá­sa, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Éne­keltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megalázta­tásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
 
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
 
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van ki­vétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döb­ben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
 
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyar­ország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az  autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg  ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomâ­nia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy  akik szerint „a kisebbségi­eket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai  romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése