2015. március 10., kedd

Ilonka néni, a 103 éves nemzetbiztonsági kockázat

A tanító a Magyar Királyság területén született, látta falujának elszakítását, majd 1938-as visszatérését. Életét tette fel arra, hogy magyarságra nevelje a gyermekeket, kirekesztette a kommunista Csehszlovákia. A rendszerváltás után kitüntették, viszont amint felvette a magyar állampolgárságot 2012-ben – százéves korában – Pozsony azonnal megfosztotta a szlováktól. Most a többi jogfosztottal együtt viszi a zászlót, és küzd igazáért Strasbourgban.

– Hogy bírja Ilonka néni a több éve tartó gyűrődést?
– Minden szeretet és megbecsülés ellenére nehezen. A rendszerváltást követően jó ideig nem volt részem hátrányos megkülönböztetésben, szeretett és megbecsült pedagógusként mentem nyugdíjba, a prágai várban pedig a köztársasági elnöktől a legmagasabb pedagógus kitüntetést vehettem át a munkásságomért. Aztán 2012-ben ért az a csapás, hogy az állampolgársági törvény miatt szülőföldemen, Gömörben, saját lakásomban nem létező személy lettem, mert arra vetemedtem, hogy visszakérjem a magyar állampolgárságomat. Szlovákiában ezért megszűnt minden polgári jogom, nincs személyi igazolványom sem, így nagyon nehezen boldogulok. Magyarországon sincsenek jogaim, mert tényleges lakóhelyem Szlovákiában van. Ez újkori jogfosztottság hivatali visszaéléseinek következménye volt, hogy 2012-ben kisebbik lányom, Anikó meghalt.
Ilonka néni és lánya (baloldalt) az állampolgársági eskütételre várva. Anikó azt követően halt meg, hogy szívinfarktusa után – mivel állampolgárságától megfosztva nem volt jogosult orvosi ellátásra – Szlovákiában az orvos még pénzért sem volt hajlandó utókezelni
Ilonka néni és lánya (baloldalt) az állampolgársági eskütételre várva. Anikó azt követően halt meg, hogy szívinfarktusa után – mivel állampolgárságától megfosztva nem volt jogosult orvosi ellátásra – Szlovákiában az orvos még pénzért sem volt hajlandó utókezelni
Fotó: Tamás Ilonka
– Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának vezetője azt mondta, semmiképpen sem akarnak sunnyogni az állampolgárság kapcsán; ez elvi kérdés?– Igen, szerintem mindenki számára annak kellene lennie.

– Bízik a strasbourgi ítéletben, hogy gyorsan és igazságosan ítélkeznek majd?
– Nem bízom, de a felvidéki magyarság érdekében kötelességem, kötelességünk a végsőkig elmenni.

– Hogy érzi Ilonka néni, kire számíthat igazán ebben a harcban?
– Sokan, nagyon sokan kiálltak és kiállnak mellettem. Úgy érzem, tisztelnek azért, hogy lassan 103 évesen nem adom fel a harcot, küzdök az igazamért, vállvetve a többi jogfosztottal. Úgy érzem, a rimaszombati közösségek és a polgármester is kiáll mellettem. Ugyanezt mondhatom el a szlovákiai magyar politikumról, pártállástól függetlenül. Külön köszönet illeti a magyar és a nemzetközi médiát, mert kezdettől fogva mellém álltak, és a valóságot torzítások nélkül közvetítették az olvasóknak, nézőknek. Azok viszont, akik fordíthatnának az ügyön, és elérhetnék, hogy a felvidéki magyarok a szlovák állampolgárság mellé büntetlenül felvehessék a magyart is, nos, azok a politikai kapcsolatokat, előnyöket, politikai karriert előbbre helyezik az emberségnél. Milyen jogállam Szlovákia, ha az alkotmánybíróságot a kormány arra utasítja, hogy az állampolgársági törvény ügyében benyújtott alkotmányossági panaszban ne hozzon döntést?

– Hogy érzi, támaszkodhat a magyar kormányra?
– Magyarország lehetővé tette a magyar állampolgárság könnyített felvételét, visszaszerzését, amit a magyar határokon kívülre szorultak nagy örömmel fogadtak. Most viszont a felvidéki magyarok, akik – betartva a szlovák törvényi előírásokat – bevallották „tettüket”, beugrottak egy feneketlen kútba, és most hiába várják, hogy a magyar kormány segítsen nekik kijutni onnan, vagy legalább látványosan szóvá tegye a szlovák partnereinek a helyzetet. Én úgy látom, hogy a magyar kormány belenézett abba a mély kútba, és mivel látja, hogy most már csak páran vergődnek ott, hagyja őket veszni. Nem kockáztatja a baráti, „eddig sohasem látott jó kapcsolatokat” Szlovákiával. Meg kell hogy mondjam, ez szomorú. Mert mivel lehet megmagyarázni azt, hogy amikor Brüsszelben a petíciós bizottság szlovák póttag-póttagja indítványozására lesöpörték beadványunkat az asztalról, nem voltak ott a magyarországi illetékes EP-képviselők? Csak Göncz Kinga szocialista képviselő emelt vétót, de az kevés volt. Ügyemet Magyarországon egyedül Lomnici Zoltán és az Emberi Méltóság Tanácsa karolta fel. Ő az, aki fáradhatatlanul mindenben mellettem áll, aki segít a beadványok megfogalmazásában, aki petíciót nyújtott be a brüsszeli petíciós bizottsághoz, és panasszal élt a luxemburgi bíróságnál. Ott volt a kassai alkotmánybírósági tárgyalásokon, ott volt a kassai Alkotmánymeneteken, elkísért engem és jogfosztott társaimat Pozsonyba, amikor 2014 februárjában személyesen vittünk el egy memorandumot Robert Fico miniszterelnöknek, Robert Kalinák belügyminiszternek, és Pavol Paska parlamenti elnöknek. Azt ugye mondanom sem kell, hogy válaszra sem méltattak. A szlovák hatalom négy éve képtelen választ adni arra a kérdésemre, hogy miért számítok 103 évesen nemzetbiztonsági kockázatnak, ha Magyarország és Szlovákia olyan nagyon jóban van.

– Már 26 éves volt, amikor 1938-ban, az első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli része visszakerült Magyarországhoz. Milyen érzés volt újra az anyaországhoz tartozni?
– Csodálatos, felszabadult érzés volt. A visszacsatolás előtt szívszorongva vártuk a térkép előtt a bécsi döntés eredményét, hogy Gömörország mely részei kerülnek vissza az anyaországhoz. Az a község, ahol akkor tanítottam, Nagybalog, visszakerült. Az öröm óriási volt. A harangozó a megszállás ellenére rohant a templomtoronyba, és megkongatta a harangokat. A csehszlovák katonaság és csendőrség a bevonulást megelőző este hagyta el a községet. Azon az éjszakán a faluban senki sem hunyta le a szemét. Az asszonyok sütöttek, főztek, varrták a zászlókat. A férfiak a húsz éve rejtegetett magyar zászlókat szedték elő a rejtekhelyekből, és készítették a szónoki dobogót és a diadalkaput. A bevonulás reggelén a lakosság örömmámorban úszó sorfala között, novemberi virágesőben vonultak be a magyar katonák. Azt a látványt és érzést soha sem fogom elfelejteni. Az ünnepi fogadtatás és fogadás a Coburg-kastélyban és parkjában volt. Trianonig ez a kastély a bolgár cár családjának tulajdonában állt. Itt meg kell említenem egy szomorú történetet. Az 1938-as határt Nagybalog felett húzták meg. A következő, egyébként színtiszta magyar falu, Pádár Csehszlovákiában maradt. A bevonulási fogadáson megjelent két pádári férfi, és a falu nevében sírva könyörögtek a parancsnoknak, hogy a pár kilométerre lévő falujukba is vonuljon be a katonaság, mert ők is magyarok. Egyszerű emberként nehezen értették meg, hogy ez lehetetlen. Mivel a falujukba már nem mehettek vissza, elindultak Budapestre. Hogy ott hol voltak, mit csináltak, nem tudom, de néhány hónap elteltével cigánybanda kíséretében, ünnepelve tértek vissza szülőfalujukba, mert Pádár is visszatért.

– Milyen retorziókat szenvedtek az új csehszlovák uralom alatt? Hogy vészelték át a háború utáni csehszlovák elnyomást?
– 1945 után a magyar iskolákat bezárták. A magyar embereket megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól és mindennemű joguktól, vagyonuktól, állásuktól. Az én férjem is elvesztette állását. Mivel a két gyerekünkkel valahogy meg kellett élni, a férjemnek meg kellett tennie azt, ami a magyar ember számára a legszörnyűbb: meg kellett tagadnia nemzetiségét. „Reszlovakizált”, azaz „szlovákosította” magát, így kapott állást egy északi, színszlovák városban. Ez nekem és a gyerekeknek nagy traumát okozott, mert egyikünk sem tudott szlovákul. Sohasem illeszkedtünk be igazán. 1955-ben, 43 évesen özvegyen maradtam. Három nehéz, minden bevétel nélküli év után, 1958-ban kezdtem el újból tanítani ott, ahol férjhezmenetelem okán 1939-ben abbahagytam ezt a munkát. Egész életemet annak szenteltem, hogy a kisebbségi lét tapasztalataiból okulva tanítványaimat magyarságra és összetartozásra neveljem, mert csak egy összetartó közösség közös gyökerei tartják meg a kisebbségbe szorultakat. Ez egyébként ma is igaz a kicsinyke közösségekre és a teljes felvidéki magyarságra is: csak így maradhatunk meg.

http://mno.hu

1 megjegyzés :

  1. Hát szomorú ezek a tótok nem ismernek-- sem Istent --sem embert--csakhogy a kocka forog

    VálaszTörlés