1919 nagypéntekén a partiumi Köröstárkányban és Kisnyégerfalván a
Székely Hadosztály visszavonulása nyomán előretörő román félkatonai
alakulatok a középkort idéző barbár és véres magyarirtást hajtottak
végre. Az eset mindmáig kimaradt mind a magyar, mind a román
történelemkönyvekből.
Károlyi Mihályék katonai leszerelő tevékenységének köszönhetően 1919
elején teljesen védtelenül maradt a Nagyváradtól 70 kilométerre, a
Fekete-Körös völgyében élő szórványmagyarság is. A térségben megalakult a
Román Nemzeti Tanács, azonban az igazi hatalom a román Nemzeti Gárda
kezében volt. Amíg Jászi Oszkárék idealisztikus elképzeléseiket
szövögették, addig itt is teljesen megszűnt a magyar állami fennhatóság.
A térségben már 1919 januárjában feszült etnikai viszonyok voltak.
A román tengerben jelentéktelen lélekszámú, alig ötezer főt számláló
magyar sziget igazi közellenséggé vált. Ezt jól bizonyítja az az eddig
soha nem publikált korabeli dokumentum, amely Grünsperger Lóránt
magángyűjteményéből került elő: „Valóságos anarchia kapott lábra,
egymást érték az erőszakoskodások és fosztogatások. A magyarságnak
nemcsak a vagyona, de az élete sem volt biztosítva, s a fegyveres
túlsúlyra támaszkodó románok állandóan rettegésben tartották a
lakosságot.”
1919. január végén a helyi román gárdisták teljesen átvették a hatalmat a
térség központjában, Belényesben. Reményt hozott viszont az, hogy
miután Szabó Sándor százados kétszáz emberrel február elején
meglepetésszerűen bevonult, sikerült lefegyvereznie a románokat, és
helyreállította a rendet.
1919 áprilisában Bihar megyét is elérték az Erdélybe betörő román
királyi csapatok. A Székely Hadosztály számára a Nagyváradtól mintegy 70
kilométerre lévő bihari hegyvonulatok stratégiai fontossággal bírtak,
ugyanakkor a túlerőben lévő támadók – kiegészülve a helybéli románokkal –
fokozatos visszavonulásra kényszerítették a magyar katonákat. A majdnem
színromán vidékeken zajló harcok egyik utolsó frontszakasza már
Belényes, Köröstárkány és Kisnyégerfalva határában volt. Utóbbi kettőben
minden képzeletet felülmúló véres mészárlást rendeztek a románok,
miután a Székely Hadosztály egységei visszavonulót fújtak. Ennek
előzménye, hogy a magyar vöröskatonák lényegében puskalövés nélkül
feladták a csucsai szakaszt, emiatt csapdává vált volna a belényesi
medence a magyaroknak.
A román történetírás mindmáig elhallgatja vagy félremagyarázza a
tárkányi és kisnyégerfalvi etnikai mészárlást. Constantin Kiritescu
Istoria pentru Intregirea Rominiei 1918–1919 ( A [területileg]
kiteljesedett Románia története 1918–1919) című könyvében az
előzményekről viszont kiegyensúlyozott tájékoztatást ad: „A Dealul
Mare-i erős állást egy magyar kadétzászlóalj védte, amely különös
hősiességgel harcolt, és nagy veszteségei voltak. Másfél órai harc után
a kadétokat menekülésre kényszerítették. A vadászok elfoglalták Dealul
[Mare] csúcsát, ahonnan Belényes látható. A kadétok új ellenállási vonal
szervezését kísérelték meg Kristyórnál, de a vadászok heves támadások
után napnyugtáig elfoglalták. Carpinetnél a kadétok parancsnokát foglyul
ejtették, de a zászlóalj maradványai visszavonultak Vaskoh felé,
amelyet a mi csapataink éjfél után elfoglaltak. […] Rasoviceanu
különítménye folytatta előrenyomulását Vaskohtól Belényes felé, amelyet
gyalogság és erős tüzérség védett. A belényesi ütközet heves volt.
Nyégerfalvát és Köröstárkányt az éjszakai ütközet során felgyújtották és
elfoglalták.”
Koréh Endre, a Székely Hadosztály tábori lelkésze az Erdélyért – A
Székely Hadosztály és Dandár története című könyvében így ír: „E
küzdelemben Köröstárkány népe példátlan hősiességgel vett részt.
Férfiak, asszonyok vállvetve harcoltak a székely rajvonalban a magyar
szabadságért. De meg is szenvedtek érette úgy, mint 1848–49-ben az
erdélyi magyarok.
A gyáva oláh elkerülte Köröstárkányt, de másnap békés szándékot
színlelve közeledett a hős tárkányi néphez. Közérdekű hirdetés
meghallgatására gyűjtötték össze a falu népét a községháza elé. Ezalatt
Szakota, volt kristyóri jegyző géppuskákat rejtett el a szomszéd
telkeken.
Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Percek
alatt halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. E rémes
tömegmészárlásnak 81 [91 – Sz. Á.] köröstárkányi és 17 nyégerfalvi lakos
lett az áldozata [a nyégerfalviakat Nyégerfalván lőtték meg – Sz. Á.]. A
köröstárkányi rémségeket betetőzte, hogy Izsák Mihálynak [ő nyégerfalvi
volt – Sz. Á.] élve kezét, lábát, nyakát levágták, Szatmári Sándornak
(50 éves) szintén a nyakát vágták át. (…) Az oláh öldöklés
következtében, hiteles adat szerint, 204 magyar gyermek jutott
árvaságra!”
De most nézzük, mit mondott egy szemtanú, Gyulai Ferenc, akit Beke
György kérdezett meg ottjártakor az 1970-es években, amikor anyagot
gyűjtött az Itt egymásra találnak az emberek című riportkönyvéhez:
B. GY.: A környező román falvakkal milyen viszonyban álltak 1919 előtt, Ferenc bácsi?
GY. F.: Úgy hittük, hogy barátságban élünk. Hányan szolgáltak közülük
nálunk! Fejszével köszönték meg a kenyerünket! A magyar vörösök idejében
nem volt semmi baj, 1919-ben. Utánuk bejöttek a román katonák. Ők se
csináltak semmit. Továbbmentek. Másnap azonban, szombat reggel volt,
megtelt Tárkány a szomszédos román falvak népével. Mit akarnak tőlünk? –
kérdezte tőlük nagyapám, a bíró, aki jól tudott románul is. Nem
feleltek. Karjukon fejsze, vállukon puska. Kést is láttam a román
legények kezében. Egyiket ismertem is látásból. Kezdték kikergetni
házaikból az embereket… Mindenki félt, mindenki ment, oda, ahová
parancsolták. A templom elé terelték a tárkányi népet. Volt, aki el sem
érkezett a templomig. Megszólaltak a puskák. Lőttek mindenkire. Azt
kiabálták, hogy az egész Tárkányt kiirtják. Nem tűrik tovább ezt a
magyar fészket!…
B. GY.: Maga mit csinált akkor?
GY. F: Átugrottam a kerítésen. Utánam lőttek, de nem találtak el. Azóta
is kínoz a belső vád, hogy elszaladtam, magukra hagytam őket… Éjszaka
csend lett… Másnap egy asszony jött ki a szőlőbe, sokan bujkáltunk ott,
az az asszony mondta, hogy Belényesről valamiféle román urak érkeztek,
és megparancsolták, nehogy több magyar halál essék Tárkányban… Délutánig
nem hittük ezt el. De a puskák csakugyan nem szólaltak meg többé…
Lementünk a faluba. Lementünk temetni. Több mint kilencven halottunk
volt Tárkányban. A legtöbb szegény ember. A szomszédos Nyégerfalván is
temettek vagy tizenkilenc magyart. Nagyapámat, a községi bírót, Gyulai
Istvánt, az ő két fiát, két vejét és két unokáját. A mi házunkból hetet
temettünk egyszerre. Hetet!”
A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni,
olyannyira nem, hogy a temetőben lévő sírkövekről a román kommunista
hatalom lekapartatta az 1919. április 19-ét, valamint azt, hogy az
elhunyt „gyilkos kezek áldozata” lett. Igyekeztek eltüntetni még az
emlékét is a kegyetlen vérengzésnek.
Ahogy a szemtanú is mondta: félelmet ültettek az emberek szívébe, ezt a
félelmet csak 1999-re tudták némelyek levetkőzni. Gyűjtést indítottak,
és 1999 augusztusában sikerült felállítani az emlékművet az 1919-es
öldöklésben, valamint az első és a második világháborúban elhunyt
tárkányiak emlékére. Azóta itt emlékeznek meg minden évben nagypénteken
az áldozatokról.
Szakács Árpád
Vincze Gábor
magyarhirlap.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése