2014. április 19., szombat

Köröstárkányi magyarirtás 1919. tavaszán

1919 nagypéntekén a partiumi Köröstárkányban és Kisnyégerfalván a Székely Hadosztály visszavonulása nyomán előretörő román félkatonai alakulatok a középkort idéző barbár és véres magyarirtást hajtottak végre. Az eset mindmáig kimaradt mind a magyar, mind a román történelemkönyvekből.

Károlyi Mihályék katonai leszerelő tevékenységének köszönhetően 1919 elején teljesen védtelenül maradt a Nagyváradtól 70 kilométerre, a Fekete-Körös völgyében élő szórványmagyarság is. A térségben megalakult a Román Nemzeti Tanács, azonban az igazi hatalom a román Nemzeti Gárda kezében volt. Amíg Jászi Oszkárék idealisztikus elképzeléseiket szövögették, addig itt is teljesen megszűnt a magyar állami fennhatóság.

A térségben már 1919 januárjában feszült etnikai viszonyok voltak.
A román tengerben jelentéktelen lélekszámú, alig ötezer főt szám­láló magyar sziget igazi közellen­séggé vált. Ezt jól bizonyítja az az eddig soha nem publikált korabeli dokumentum, amely Grünsper­ger Lóránt magángyűjteményéből került elő: „Valóságos anarchia kapott lábra, egymást érték az erőszakoskodások és fosztogatások. A magyarságnak nemcsak a vagyona, de az élete sem volt biztosítva, s a fegyveres túlsúlyra támaszkodó románok állandóan rettegésben tartották a lakosságot.”

1919. január végén a helyi román gárdisták teljesen átvették a hatalmat a térség központjában, Belényesben. Reményt hozott viszont az, hogy miután Szabó Sándor százados kétszáz emberrel február elején meglepetésszerűen bevonult, sikerült lefegyvereznie a románokat, és helyreállította a rendet.

1919 áprilisában Bihar megyét is elérték az Erdélybe betörő román királyi csapatok. A Székely Hadosztály számára a Nagyváradtól mintegy 70 kilométerre lévő bihari hegyvonulatok stratégiai fontossággal bírtak, ugyanakkor a túlerőben lévő támadók – kiegészülve a helybéli románokkal – fokozatos visszavonulásra kényszerítették a magyar katonákat. A majdnem színromán vidékeken zajló harcok egyik utolsó frontszakasza már Belényes, Köröstárkány és Kisnyégerfalva határában volt. Utóbbi kettőben minden képzeletet felülmúló véres mészárlást rendeztek a románok, miután a Székely Hadosztály egységei visszavonulót fújtak. Ennek előzménye, hogy a magyar vöröskatonák lényegében puskalövés nélkül feladták a csucsai szakaszt, emiatt csapdává vált volna a belényesi medence a magyaroknak.

A román történetírás mindmáig elhallgatja vagy félremagyarázza a tár­kányi és kisnyégerfalvi etnikai mészárlást. Constantin Kiritescu Istoria pentru Intregirea Rominiei 1918–1919 ( A [területileg] kiteljesedett Románia története 1918–1919) című könyvében az előzményekről viszont kiegyensúlyozott tájékoztatást ad: „A Dealul Mare-i erős állást egy magyar kadétzászlóalj védte, amely különös hő­siességgel harcolt, és nagy veszteségei voltak. Másfél órai harc után a kadétokat menekülésre kényszerítették. A vadászok elfoglalták Dealul [Mare] csúcsát, ahonnan Belényes látható. A kadétok új ellenállási vonal szervezését kísérelték meg Kristyórnál, de a vadászok heves támadások után napnyugtáig elfoglalták. Carpinetnél a kadétok parancsnokát foglyul ejtették, de a zászlóalj maradványai visszavonultak Vaskoh felé, amelyet a mi csapataink éjfél után elfoglaltak. […] Rasoviceanu különítménye folytatta előrenyomulását Vaskohtól Belényes felé, amelyet gyalogság és erős tüzérség védett. A belényesi ütközet heves volt. Nyégerfalvát és Köröstárkányt az éjszakai ütközet során felgyújtották és elfoglalták.”

Koréh Endre, a Székely Hadosztály tábori lelkésze az Erdélyért – A Székely Hadosztály és Dandár története című könyvében így ír: „E küzdelemben Köröstárkány népe példátlan hősiességgel vett részt. Férfiak, asszonyok vállvetve harcoltak a székely rajvonalban a magyar szabadságért. De meg is szenvedtek érette úgy, mint 1848–49-ben az erdélyi magyarok.

A gyáva oláh elkerülte Köröstárkányt, de másnap békés szándékot színlelve közeledett a hős tárkányi néphez. Közérdekű hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a falu népét a községháza elé. Ezalatt Szakota, volt kristyóri jegyző géppuskákat rejtett el a szomszéd telkeken.

Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Percek alatt halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. E rémes tömegmészárlásnak 81 [91 – Sz. Á.] köröstárkányi és 17 nyégerfalvi lakos lett az áldozata [a nyégerfalviakat Nyégerfalván lőtték meg – Sz. Á.]. A köröstárkányi rémségeket betetőzte, hogy Izsák Mihálynak [ő nyégerfalvi volt – Sz. Á.] élve kezét, lábát, nyakát levágták, Szatmári Sándornak (50 éves) szintén a nyakát vágták át. (…) Az oláh öldöklés következtében, hiteles adat szerint, 204 magyar gyermek jutott árvaságra!”

De most nézzük, mit mondott egy szemtanú, Gyulai Ferenc, akit Beke György kérdezett meg ottjártakor az 1970-es években, amikor anyagot gyűjtött az Itt egymásra találnak az emberek című riportkönyvéhez:

B. GY.: A környező román falvakkal milyen viszonyban álltak 1919 előtt, Ferenc bácsi?
GY. F.: Úgy hittük, hogy barátságban élünk. Hányan szolgáltak közülük nálunk! Fejszével köszönték meg a kenyerünket! A magyar vörösök idejében nem volt semmi baj, 1919-ben. Utánuk bejöttek a román katonák. Ők se csináltak semmit. Továbbmentek. Másnap azonban, szombat reggel volt, megtelt Tárkány a szomszédos román falvak népével. Mit akarnak tőlünk? – kérdezte tőlük nagyapám, a bíró, aki jól tudott románul is. Nem feleltek. Karjukon fejsze, vállukon puska. Kést is láttam a román legények kezében. Egyiket ismertem is látásból. Kezdték kikergetni házaikból az embereket… Mindenki félt, mindenki ment, oda, ahová parancsolták. A templom elé terelték a tárkányi népet. Volt, aki el sem érkezett a templomig. Megszólaltak a puskák. Lőttek mindenkire. Azt kiabálták, hogy az egész Tárkányt kiirtják. Nem tűrik tovább ezt a magyar fészket!…

B. GY.: Maga mit csinált akkor?
GY. F: Átugrottam a kerítésen. Utánam lőttek, de nem találtak el. Azóta is kínoz a belső vád, hogy elszaladtam, magukra hagytam őket… Éjszaka csend lett… Másnap egy asszony jött ki a szőlőbe, sokan bujkáltunk ott, az az asszony mondta, hogy Belényesről valamiféle román urak érkeztek, és megparancsolták, nehogy több magyar halál essék Tárkányban… Délutánig nem hittük ezt el. De a puskák csakugyan nem szólaltak meg többé… Lementünk a faluba. Lementünk temetni. Több mint kilencven halottunk volt Tárkányban. A legtöbb szegény ember. A szomszédos Nyégerfalván is temettek vagy tizenkilenc magyart. Nagyapámat, a községi bírót, Gyulai Istvánt, az ő két fiát, két vejét és két unokáját. A mi házunkból hetet temettünk egyszerre. Hetet!”

A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni, olyannyira nem, hogy a temetőben lévő sírkövekről a román kommunista hatalom lekapartatta az 1919. április 19-ét, valamint azt, hogy az elhunyt „gyilkos kezek áldozata” lett. Igyekeztek eltüntetni még az emlékét is a kegyetlen vérengzésnek.

Ahogy a szemtanú is mondta: félelmet ültettek az emberek szí­vébe, ezt a félelmet csak 1999-re tudták némelyek levetkőzni. Gyűjtést indítottak, és 1999 augusztu­sában sikerült felállítani az emlékművet az 1919-es öldöklésben, valamint az első és a második világháborúban elhunyt tárkányiak emlékére. Azóta itt emlékeznek meg minden évben nagypénteken az áldozatokról.

Szakács Árpád
Vincze Gábor

magyarhirlap.hu


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése