
A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb
volt, mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még a saját
falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok
esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!
A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből
kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden
magyar vértanúnak.
Mert magyar vagy! - 1919., Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés
I/XVII. rész
Nagyhét volt, húsvétváró bűnbánatra harangoztak
minden este és reggel a falu harangjai. Tele volt a falu ideges
izgalommal, magyarok, románok készültek, de ez alkalommal nem az
ünnepre. A lelkekbe szorongás, félelem költözött, és gyanakvás a másik
ember; a szomszéd, a falubeli iránt. Még nem lehetett tudni, mi lesz,
kinek mit fog hozni a közeli ünnep, nagypénteki halált, vagy éppenséggel
húsvéti feltámadást. Ferdén, sunyi szemmel nézték, méregették egymást
az emberek már jó ideje, pedig máskor szomszédként, barátként,
falubeliként egymást segítették, támogatták, ha úgy esett. Még egymás
ünnepét is mindig tiszteletben tartották. Ha a románok ünnepeltek, mert
nekik ünnepből jóval több volt, a magyarok vigyáztak arra, hogy csak a
falun kívül dolgozzanak, megőrizve a faluban a románok ünnepének
csendjét, nyugalmát. A románok is mindig ügyeltek arra, hogy a magyarok
ünnepeit se sértse semmi. Most meg ráadásul valahogy úgy történt – csak a
papok, pópák tudják, miért –, hogy a román és magyar nagypéntek és
húsvét épp egybe esett. És most mégis, mintha a magyarok és románok nem
ugyanazokat az ünnepeket várták volna. Egy az Isten, mondogatták, de
most mintha csak az ünnep lett volna egy, de meglehet, még az sem.
Mindenki a maga istenét próbálta így vagy úgy segítségül hívni.
Nem volt nagy a falu, magyar, román vegyesen élte a
helyet, igaz, a magyarok többen a falu alsó részén, a Kerezstől nem
messze, ahogy a folyót nevezték. A románok, a dombiak a falu feletti
dombra telepedtek, nem mintha el akartak volna különülni a magyaroktól,
de jobbnyira ott találtak maguknak és templomuknak helyet. Azért az évek
folyamán románok is vettek házat az alsó részen, vagy magyarok is
költöztek fel a dombra, nem sokan, de azért csak keveredtek, ha elvétve
is a magyarok közé románok, a románok közé pedig magyarok költöztek. Ha
nem is egy nyelvet beszéltek, nem egy volt a vallásuk, azért tisztelték,
becsülték egymásban a falubelit. A határban sok helyütt egymás
szomszédságában szántottak, vetettek, és ha úgy esett, együtt arattak
is, mikor jókedvűen, mikor keserűen, szomorúan, reménytelenül kémlelve
az ég felé. Néha esőért, néha pedig megértésért, segítségért fohászkodva
a fennvallóhoz, ki-ki a maga nyelvén a magáénak hitt istenéhez. A
magyaroké mintha valahogy erősebb lett volna, mert közöttük sokkal több
volt a sok földes, számos állatot tartó nagygazda. De hát a közmondás is
azt mondja „segíts magadon, mert Isten is megsegít”, és valahogy így is
van, mert a nyégerfalvi magyarok nagyon igyekeztek, hogy rászolgáljanak
Isten segítségére.
Nem csoda, hiszen közülük sokan a szomszéd
faluból, Tárkányból nősültek, vagy jöttek menynek át a Körösön. Azok meg
aztán igazán dolgos, szorgalmas emberek, akik látástól vakulásig
dolgoztak, fáradságot, lehetetlent nem ismerve. Jó példával szolgáltak a
nyégerfalvi magyar gazdáknak is, kiváltképp, ha közéjük házasodtak a
gyerekeik. Tetszett vagy sem a román szomszédoknak, a román gazdáknak, a
magyarok egyre csak gyarapodtak, gazdagodtak. Sok román család, ha már
közöttük lakott, élt a jó példával, és igyekezett nem irigykedni, hanem
úgy élni és úgy rendezni a dolgait, hogy családja hasznára váljon a
gazdálkodás. Igaz, olyanok is akadtak, és ők voltak többen, akik nem
nézték jó szemmel a magyar nagygazdák gyarapodását, töretlen akarását.
Kimutatva vagy titkoltan, de az irigység nem hagyta békén őket, pedig az
irigységnél soha semmi nem okozott több bajt a világon.
Tudták ezt a
magyarok is, de soha nem törődtek vele, nem érdekelte őket, más mit
gondol róluk, ki miként vélekedik a világról, amit akkor a falu és a
környék jelentett, és amin a magyar és román osztozkodott. Amiből
mindenki annyit szakított le, amennyit bírt, vagy ereje, tehetsége
engedte. A magyar gazdák vetettek, arattak, adtak, vettek, neveltek
állatot, gyereket, ahogy Isten segítette és rendelte. Ő pedig úgy
rendelte, hogy a hét hat napján mindenki annyit dolgozzon, amennyit csak
bír, és úgy rendelje ügyes-bajos dolgait, hogy hiba abban ne legyen.
Vasárnap, ha ebéd után megbeszélte a család a múlt héten elvégzett
munkáit, ne szánja-bánja az elmúlt napokat.
Igaz, mostanában semmi sem úgy ment, mint ahogyan
kellett volna. Amióta kitört a háború, mintha fenekestől fordult volna
fel a világ rendje. Az emberek is sokat változtak: a magyarok a háború
kitörésekor még magabiztosabbak lettek, mint azelőtt. Biztosak voltak a
győzelemben, a háború gyors befejezésében, és azzal a tudattal engedték
el fiataljaikat messzi frontokra, hogy azok hamarosan hazakerülnek, mert
azt ígérte Ferenc Jóska, a császár. A románok meg olyan egykedvűséggel
szemlélték, hallgatták a háborús híreket, mintha nekik igazán semmi
közük sem lenne semmihez. Ha valamelyik román legénynek menni kellett
katonának, hát ment, mást nem tehetett, de minden lelkesedés, önbizalom
nélkül. A magyarok győzni mentek, és akartak is. Hogy megesik,
valamelyikőjük végleg ott marad valamelyik fronton, tudták, az is
megeshet, mert a háború az nem játék – mondogatták az öregek. Az itthon
maradottak aztán úgy nekifeküdtek a munkának, mintha semmi sem történt
volna, és mindent megtettek, hogy arra a kis időre, amíg visszajönnek a
férfiak, minden dolguk rendben legyen, és lehetőleg semmi ne érezze a
munkás karok hiányát. A gyerekből hamarabb lett legény, a legényből
pedig markos fiatalember. Nem mintha azelőtt nem, de az asszonyok,
lányok is ott segítettek, ahol csak tudtak, mert lemaradni, elmaradni
másoktól senki sem akart. A család szekerét nyomni, tolni kellett,
akármi is történt a világban. Csakhogy az idő egyre telt, a háborúnak
meg csak nem akart sehogy vége lenni. Mind több embert hívtak a seregbe,
mind nagyobb lett a hiány. A lelkesedés kezdett idegeskedéssé változni,
a lendület kényszerű kínlódássá alakult. Mind többen hiányoztak, és
mind többen végleg mentek el, csak a gyászlevél hozta a hírüket, hogy
melyik fronton lelték hősi halálukat. És az idő egyre csak telt, egyik
nehéz év a másik után. Mintha nem lett volna elég a mindennapi testi
sanyargatás, a hosszú háború gyötrelmes évei, egyik napról a másikra
olyan hírek szivárogtak be a faluba, amik a magyarok lelkét is
megérintették. Hogy nem lehetett leinteni őket, mint amolyan háborús
rémhíreket, arról tettek a falubeli románok is.
Mind többen mondogatták, először csak suttogva,
aztán mind hangosabban, hogy a román királynak és a regáti románoknak
Erdélyre fáj a foguk, és hogy a magyarok és a németek vesztésre állnak a
frontokon, és hogy nem sok idő múlva meg is fogják támadni a románok
Magyarországot. Az eladdig hallgató román falubeli egyszerre nagyszájú
bátor prókátor lett. Román világ lesz itt nemsokára, mondogatták mind
többen, volt már elég a magyarokból. Miért az övék a legjobb földek,
miért vannak szebb, nagyobb házaik, mint a románoknak, miért
gazdagabbak, tehetősebbek? Itt az ideje, hogy megforduljon ez a világ,
itt az ideje, hogy a románok legyenek az urak, ha nem másért, hát azért,
mert a medencében tízszer annyi román van, mint magyar! Tovább nem
lehet tűrni, hogy a magyarok uraskodjanak! – fröcsögték mind hangosabban
egymás között. Persze sok minden a magyarok fülébe is eljutott, akarva
vagy akaratlanul.
A magyarok hallgattak és végezték mindennapi
dolgaikat, ám mind nagyobb gyanakvással nézve az őket körbevevő
románságra. Eddig is tudták, érezték, hogy a románok jóval többen
vannak, mint a Belényes környéki magyarok, de nem sokat törődtek velük.
Végezte mindenki a maga dolgát, mit sem törődve azzal, hogy a belényesi
marhavásárban vagy a piacon sokkal több a román, mint a magyar.
Legyenek, elférnek, sok embert elbír a föld, mindenki a maga helyét
tölti be, nem a másét. Nem is volt baj semmi eddig, de hogy most a
hosszú, veszteséges háború lassan a végét járta, a világ és benne az
emberek nagyon kivetkőztek magukból. Belényesben mind több román gyűlt
össze, egymást biztatva, bátorítva, hogy maholnap vége a magyar
világnak, itt az ideje, hogy a románok felemeljék a fejüket, mert hát
sokkal többen vannak, mint a magyarok. A pópák is rátettek mindenhol egy
lapáttal; tüzelve, csábítva a népet arra, hogy elégtételt vegyen vélt
vagy valós sérelmein.
Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március
Köröstárkány, 2013. március
További részletek: http://kuruc.info/r/26/108946/#ixzz2MoCmZG1f
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése