Az RMDSZ a magyarellenes Victor Ponta bandájával akar szövetséget, miközben a másik magyar pártot mocskolja

 

Autonómiatüntetés Sepsiszentgyörgyön, 2012. november 24. Fotó: Albert Levente

Ha nem gőgölné továbbra is magát az RMDSZ, s ha nem próbálná választási versenytársára hárítani, hogy néhány, pontosabban négy képviselőjével kevesebb jutott be a T. Házba, mint négy évvel korábban, ha nem csupán azon járna az esze, hogy valamilyen megalkuvás árán mégiscsak a hatalom részese legyen, ha jobban becsülné az önrendelkezést határozottabban követelő nemzettársait, mint román politikai ellenfeleit...

...ha valóban hinne abban az egységben, melyet már ősidők óta választási kampányszlogenként hasz­nál, ha nem űzne csúfot vagy legalábbis nem gúnyolódna ellenzékével, ha őszinte önvizsgálatot végezne, s nem állandóan külső okokra hárítaná azt a valós tényt, miszerint elveszítette egykori híveinek kétharmadát, talán végiggondolna egy olyan stratégiát – mert taktikázni két választás között fölösleges –, melynek eredményeként ismét urnák elé lehetne vonzani az erdélyi magyar emberek újabb százezreit.

Természetesen, senki sem tekinthet el a demográfiai mutatók rossz alakulásától vagy a külföldre áramlás tényétől. Tudomásul vettük, hogy az elmúlt húsz év során több mint 400 000 ember hagyta el szülőföldjét, hogy az itthon maradottak gyorsan, de biztosan öregednek, s ami még lefegyverzőbb: a fiatalok egy része közömbös, másokat taszít a politikai élet, s még annyi fáradságot sem vesznek, hogy elmenjenek szavazni. Nos, mindezek tudatában az RMDSZ-nek nem azon kellene jelen pillanatban sem törnie a fejét, hogy jobboldali hitvallása ellenére odacsapódjék-e  bólogatójánosnak Victor Pontáék enyhén szólva is finom-vegyes baloldali szövetségéhez. Hisz látják-tudják: a román parlament oly­annyira megduzzadt, mint a mesebeli kisgömböc (az ki is pukkant!!!), 588 honatya és honanya készül a székfoglalóra – bár, mint kiderült, még szék sem jut mindnyájuknak. Azzal is szembesülniük kell, hogy a román fél – főleg a liberális tábor – bosszúért liheg, nem feledik, hogy fő ellenségüket, a már-már diabolizált Traian Băsescut azért kell még mindig elviselniük, mert a magyar szavazók jórészt távol maradtak a nyári referendumtól. Tehát egyelőre teljesen jelentéktelennek tetszik az RMDSZ súlya a parlamentben, s Victor Ponta ama terve, hogy megbékélést hozzon a társadalomba a magyarok keblére ölelésével, sokat nem jelent, hisz az eredeti ajánlattól máris visszahátrált, már csak parlamenti háttér-együttműködést lebegtet Kele­men Hunorék orra  előtt.

Egyértelmű, hogy a parlamentet uraló kétharmados többség, akár hatalmon belül, akár azon kívül leledzik a magyarok szövetsége, fékezhetetlenül és megállíthatatlanul saját céljait és érdekeit fogja megvalósítani. Igaz, az európai gazdasági és nemzeti mozgásterekre figyelnie kell.
Lefegyverezve sem kell érezniük magukat a szövetség képviselőinek, de látva eddigi nyilatkozataikat, ilyen veszély nem is fenyeget. Elég teátrálisan máris felvállalták azok képviseletét is, akik nem rájuk szavaztak, azokét is, akik el sem mentek voksolni. De emellett végig kell gondolniuk, miként lehetne mégis újraépíteni a hazai magyar egységet úgy, hogy visszavonzzák az aktív polgárok körébe azokat a százezreket, kik azért nem járultak az urnák elé, mert sem az RMDSZ-ben, sem a Néppártban nem bíztak.

Régebbecske, még mielőtt ez a csúnya kiszorítósdi – aki nincs velem, ellenem – megkezdődött volna, az RMDSZ-ben kipróbáltak egy meglehetősen életképes módszert: az előválasztásokat. Újraélesztéséhez vagy korszerűbb, vonzóbb megújításához előbb természetesen békét és szövetséget kell kötniük, le kell osztani a feladatokat, oly módon, hogy a parlamenten kívüli erők autonomista, regionalizáló elképzeléseit nem hallgatják el a román parlamentben, hanem – miként a kampányban ígérték – annak következetes szószólóivá válnak, s azok a kis pártok, melyeknek most nem sikerült átütő erőt és szavazótábort felmutatniuk, ne ellenségként fogadtassanak, hanem a civil társadalom, a magyar közösségi akarat és erő megtestesülésének eszközeiként, egyfajta motorjaiként. Ugyanis addig, míg csak négy-ötezer ember áll ki a térre, hogy autonómiát, közösségi jogokat követeljen, s nem tudnak maguk mögött akár havonta felvonuló százezres tömeget felmutatni, addig minden ilyenszerű megmozdulásra nemcsak Bukarestben legyintenek, hanem  Európában is.

A magyar egység megteremtése tehát életszükséglet, emelt fővel való megmaradásunk záloga. Az RMDSZ –  bármennyire nem tetszik neki  –  a román parlament jelenlegi összetételét tekintve csak ötszázalékos párt, súlyát, biztos hátterét a civil társadalom, magyarok tömegei és az egy­előre még csak a szerveződés állapotában lévő Néppárt tudná erősíteni. No, meg a polgáriak, ha végre eldöntenék, melyik csónakba ugranak: Toró Tiborék, illetve Tőkésék mellé vagy az RMDSZ-ébe.
Négy éve van tehát az erdélyi, romániai magyarságnak, hogy a maga sajátos egységét megteremtse. E cél nem lehetetlen, csupán kis alázatot kíván, és önzetlenséget, nyitottságot, melyek ugyan nem politikai fogalmak, de a kisebbségi politizálásba beleférnek. Ha az erdélyi magyarság megmaradásáért nem képes összefogni a politikum, nem állítja maga mögé a másra, többre, jobbra vágyó embereket, akkor néhány évtized múlva, kik még élnek, tálcán nyújthatják át a szórványok szórványát és az elszórványosodott Székelyföldet Ponta és Antonescu utódainak.

Háromszék