A kiadvány, ahogy az a címéből is kiderül,
Szlovákia hadi krónikáját igyekszik bemutatni, azonban már itt némi
felfogásbeli problémába ütközünk. A hagyományos történetírás, ha egy
adott ország történetét igyekszik feltárni, akkor annak államiságának
időszakát vizsgálja. Szlovákia esetében tehát a független Szlovák
Köztársaság történetére következtethetnénk a címből, azonban aki arra
számít, hogy a kötet 1993. január elsejével, a szlovák állam
megalakulásával kezdődik, azt nagy meglepetés éri. Még csak nem is az
1939. március 14-én az Adolf Hitler támogatásával létrehozott, Josef
Tiso vezette első szlovák bábállam korszaka a krónika kezdő dátuma,
hanem a Krisztus előtti negyedik század. A szerzők tehát a hagyományos
szokásoktól eltérve nem az államiság korszakát számítják a kötet
kutatási időszakának, hanem a kezdetektől mutatják be a mai Szlovák
Köztársaság területének hadtörténetét. A címválasztást tehát
szerencsétlennek gondolhatnánk, ha nem sejlene fel bennünk a gyanú a
kötetet tovább forgatva, hogy a választás nem is annyira véletlen,
sokkal inkább annak a tendenciának az egyik példáját láthatjuk benne,
hogy a szlovák politika egy része nem „leírni”, hanem „megírni” kívánja
az ország történetét. Tény és való, hogy más országok történetével
foglalkozó munkák is rendre tárgyalják a történelmi előzményeket, így a
Magyarország történetével foglalkozó kiadványok is bemutatják hazánk
területének történelmét az államalapítás előtti időben is, de esetünkben
a 202 oldalas kötetből mindössze 16 oldal (!) foglalkozik Szlovákiával
mint önálló állammal, a kötet többi része ilyenformán „előzménynek”,
illetve függeléknek tekinthető. Ez mindenképpen arra utal, hogy a
szerzők a szlovák államiságot nem tizenkilenc, de nem is hetvenhárom
évben számolják – a fejezetcímeket olvasva pedig tovább erősödik bennünk
ez az érzés.
Az első fejezet, mely a Krisztus utáni ötödik
századig tárgyalja a történelmet, a Szlovákia a történelem hajnalán
címet viseli. A nagy népvándorlás és a szlávok című fejezet a hunokat,
avarokat, szlávokat mutatja be, kitér a Nagymorva Birodalomra és
Szvatoplukra is. A magyar államalapításról így ír: „Szlovákiának azonban
a legfejlettebb, délnyugati része közvetlenül határos volt a most
születő Magyarországgal. Ezért amikor létrejött Szlovákia integrációja
Magyarországgal (sic!), a földrajzi tényezők igen fontosnak
bizonyultak.”
A kötet a Magyar korszak Szlovákia történetében
című fejezete a XVI. század és 1526 közötti időszakot fedi le. A cím
akkor sem állja meg a helyét, ha történetesen el is fogadjuk, hogy
Szlovákia alatt a szerzők pusztán a földrajzi területet értik. Ugyanis
ez a terület technikailag 1918 őszéig, vagyis az első világháború
végéig, jogilag pedig 1920 nyaráig, a trianoni békediktátum
ratifikálásáig a Magyar Királysághoz tartozott. Ez a fajta csúsztatás
ugyancsak jellemző a szlovák történetírásra, amely általánosan
Magyarországgal szemben igyekszik definiálni önmagát, és azzal a trükkel
igyekszik relativizálni a térség magyar múltját, hogy a Mohács és
Trianon közti csaknem négyszáz esztendőről úgy beszél, mintha az egy
önálló Szlovákia történelme lenne. A külföldi olvasók, akik kedvéért
angolra fordították a könyvet, valószínűleg így értelmezik a leírtakat.
Persze a szerkesztők az efféle tematizálással nem hazudnak, csak éppen
nem mondanak igazat.
Továbbhaladva a műben ugyanis továbbra is magyar
történelmet olvasunk. A keretes írásokban és a képeken olyan történelmi
szereplőkről van szó, mint Nagy Lajos király, Hunyadi János és Mátyás,
Pálffy Miklós, Pálffy János, Bocskai István, II. Rákóczi Ferenc vagy
Bercsényi László.
Ebben a műben is tetten érhető az a szokás,
amelyet a szlovák történészek előszeretettel alkalmaznak, ti. minden
olyan történelmi személyiségről, aki a Felvidéken született, igyekeznek
bebizonyítani, hogy tulajdonképpen szlovákok vagy legalábbis szlovák
származásúak voltak. Így lett a műben Szondy Györgyből George
Sucha-Szondy, Ocskay Lászlóból Ladislas Ocaj vagy éppen Benyovszky
Móricból Maurice Benovsky. Hadik András állítólagos szlovák
származásáról keretes írásban értekezik a mű.
A kötet részletesen tárgyalja a
Rákóczi-szabadságharcot, a napóleoni háborúk korát, az 1848–1849-es
szabadságharc eseményeit, az Osztrák–Magyar Monarchia időszakát, az
első, majd a második csehszlovák időszakot, eközben pedig az első
Szlovák Köztársaság időszakát, valamint a második világháborút. Utóbbi
témával két fejezet is foglalkozik, az egyik a csehszlovák ellenállási
mozgalom nemzetközi tevékenységét járja körül, míg a másik a belföldi
történésekre tér ki.
Maga a könyv igényes kivitelezésű, nagyalakú,
keménykötéses, gazdagon illusztrált, jól szerkesztett kiadvány. Az
oldalak legalább egyharmada illusztráció, így jellegében az
ismeretterjesztő kötetek sajátosságait követi. A margók mellett
kronologikus összefoglaló fut, és számos történelmi személyiség rövid
életrajza olvasható benne keretes írásban. Számos esetben
térképmelléklet is tartozik egy-egy íráshoz.
[…]
A főszerkesztő az alábbi gondolatokkal zárja a
kötet bevezetőjét: „Jelen kiadvány és a hadtudomány, mint olyan, nem a
háborúk propagálásául szolgál, hanem éppen ellenkezőleg. A megismert
múlt és abból merített tanulságok segíthetnek megelőzni a konfliktusokat
és az erőszakot. Ez a mű is ebből a célból kívánja gazdagítani az
olvasók ismereteit.”
A fenti gondolatok nagyon szépek, azokkal mindenki
jó szívvel érthet egyet. Csak nekünk, magyaroknak a kötet olvasása után
eszünkbe jut egy másik idézet is. Közismert a történet, amikor Napóleon
császárnak az egyik tanácsadója ezt a tanácsot adta a magyarokkal
kapcsolatban: „Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek
nagyjaikra és büszkék a múltjukra. Vedd el a nép múltját, és azt teszel
velük, amit akarsz!” Ebben az esetben pedig a fenti kötetet olvasva
olyan érzése támad az embernek, hogy akár megtörtént a fenti beszélgetés
a valóságban, akár nem, a szlovák történetírás levonta annak
tanulságát, és a magyar történelem rovására igyekszik megalkotni a
szlovákot.
Abban a helyzetben, amikor minden egyes leírt
szónak komoly súlya van, nem vehetjük félvállról ezeket a dolgokat. A
közelmúltban a szlovákiai országgyűlési választásokon az egyik párt
száznegyven éve tartó magyarok elleni honvédelemről szóló plakáttal
kampányolt. Szlovákia miniszterelnöke a pozsonyi várban 2010-ben
állított Szvatopluk-szobor avatóján a köztársasági elnök jelenlétében
ezerötszáz éves szlovák államiságról beszélt. A szobor talapzatán az
„ősszlovákok királya” felirat állt. Ezeknek a politikai akcióknak a
fenti történészi munkák szolgálnak munícióul, és láthatjuk, hogy a hamis
történelmi tudatnak milyen súlyos hatásai vannak a felvidéki
magyarságra nézve…
A hasonló recenziók általában felteszik a kérdést:
kinek ajánlott a mű elolvasása? Én elsősorban a magyarországi
kulturális területen dolgozó döntéshozók figyelmébe ajánlom ezt a művet.
Azért, hogy lássák, a térség többi nemzete milyen forrásokat költ saját
történelmi verziójának propagálására a nagyvilágban, amíg mi hosszú
ideje nem álltunk elő hasonló témájú és kivitelű anyaggal. Nem elég
ugyanis, ha a tudósok ismerik a történelmet, döntő az is, hogy a széles
közönség milyen értelmezést fogad el igaznak. Márpedig ezek a kérdések
hatással vannak az élet minden területén egy ország megítélésére.
Kiss Balázs
a teljes írás megjelent: Hadtörténeti Közlemények 125. (2012) 1. 294.
a teljes írás megjelent: Hadtörténeti Közlemények 125. (2012) 1. 294.
(Történelemportál.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése